Harminc év után magamra maradtam – és amikor visszatért, már nem voltam ugyanaz az ember

– Erzsi, beszélnünk kell – mondta Péter azon a szürke novemberi estén, amikor az egész életem egyetlen mondatban omlott össze. A konyhaasztalnál ültem, kezemben a teásbögrével, és próbáltam elhinni, hogy csak egy rossz álom az egész. De Péter arca komoly volt, a szeme elkerülte az enyémet. – Sajnálom, de nem megy tovább. Elköltözöm.

Harminc év. Harminc év közös reggeli kávé, viták a gyerekekről, közös nyaralások Balatonon, karácsonyi veszekedések anyósommal, és most… most csak egy üres lakás maradt utánad. A lányunk, Dóra már régóta külön élt, a fiam, Gergő is ritkán jött haza. Hirtelen minden csendes lett. A hűtő zúgása is hangosabbnak tűnt.

Az első hetekben csak vegetáltam. Minden reggel ugyanaz: felkelni, kávét főzni két személyre – aztán rájönni, hogy már csak magamnak kell. A munkahelyemen is mindenki tudta, hogy Péter elment. A kolléganőm, Marika próbált vigasztalni: „Erzsi, ilyenek a férfiak! Majd találsz valakit!” De én nem akartam senkit. Csak őt akartam vissza.

Aztán jöttek a pletykák. Hogy Péternek már régóta van valakije. Egy fiatalabb nő, talán a könyvelésről. Először tagadtam magamban is – hiszen Péter sosem volt az a típus! De aztán egy este megláttam őket együtt a városban. A nő nevetett valamin, Péter pedig úgy nézett rá… úgy nézett rá, ahogy rám már évek óta nem.

A gyerekeim dühösek voltak rá. Dóra hetekig nem beszélt vele. Gergő is csak annyit mondott: „Apa egy gyáva alak.” Próbáltam védeni Pétert – hiszen harminc évig jó férj volt! De közben egyre jobban fájt minden emlék.

A magány lassan bekúszott az életembe. Esténként a tévé előtt ültem, néztem a régi családi videókat. Néha sírtam is – de aztán szégyelltem magam. Hatvannégy évesen újra kell tanulnom élni? Barátnőim próbáltak kirángatni: „Gyere velünk színházba!” – de én inkább otthon maradtam.

Három év telt el így. Három hosszú év. Közben megtanultam egyedül szerelni a csapot, megtanultam csendben enni vacsorát, és megtanultam magamat szeretni – legalábbis egy kicsit.

Aztán egy nap csöngettek. Az ajtóban Péter állt. Megöregedett – vagy csak én láttam így? A haja őszebb volt, a szeme alatt mélyebb árkok húzódtak.

– Erzsi… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott bénultan.

Bejött a lakásba – mintha sosem ment volna el. Leült arra a székre, ahol mindig is ült. Hosszú csend után megszólalt:

– Hibáztam. Nagyon nagyot hibáztam. Azt hittem, hogy máshol boldogabb leszek… de csak ürességet találtam. Szeretném, ha adnál még egy esélyt.

A szívem egyszerre dobbant meg és fájdult bele. Hogy lehet ezt? Három évig nem voltál mellettem! Amikor szükségem lett volna rád…

– Miért most? – kérdeztem végül.

– Mert rájöttem, hogy nélküled nincs értelme semminek – felelte.

A gyerekeim hallani sem akartak róla. Dóra sírva hívott fel: „Anya, ne engedd vissza! Megint összetör majd!” Gergő is dühös volt: „Ez az ember nem érdemli meg!”

Éjszakákon át forgolódtam az ágyban. Vajon képes vagyok-e megbocsátani? Vajon tényleg megváltozott? Vagy csak fél az öregedéstől és a magánytól?

Péter próbált mindent jóvátenni: főzött nekem vacsorát, virágot hozott, még a régi kedvenc süteményemet is megsütötte. Néha majdnem elhittem, hogy újra minden rendben lehet… de aztán eszembe jutottak azok az üres esték.

Egy vasárnap délután leültünk beszélgetni.

– Erzsi, tudom, hogy nem érdemlem meg… de szeretlek – mondta halkan.

– Én is szerettelek – válaszoltam –, de már nem vagyok ugyanaz az ember. Három év alatt megtanultam egyedül élni. Nem tudom, hogy képes vagyok-e újra bízni benned.

Péter lehajtotta a fejét.

– Adj időt… csak ennyit kérek.

Most itt ülök a nappaliban, és nézem az ablakon át az őszi esőt. Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani annak, aki egyszer összetörte a szívünket? És vajon érdemes-e újra hinni abban, ami egyszer már véget ért?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora árulást? Vagy inkább maradjak meg annál az erőnél, amit végre magamban találtam?