Hallgatásom ára: Egy testvéri titok súlya

– Te jó ég, ez nem lehet igaz… – suttogtam magam elé, miközben a pláza kávézójának sarkában ültem, és a forró teámat szorongattam. A szemem előtt játszódott le minden: Gábor, a sógorom, aki mindig olyan kedvesen mosolygott rám, most egy idegen nővel nevetgélt és csókolózott a mozgólépcső mellett. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. A nővérem, Zsuzsa, éppen a nyolcadik hónapban volt, otthon pihent, mert az orvos ágynyugalmat rendelt el neki. Hogy mondhatnám el neki ezt? Hogy törhetném össze a világát?

Hazafelé menet csak az járt a fejemben, hogy mi lenne a helyes. Anyánk mindig azt mondta: „A család az első.” De mi van, ha épp a család az, aki bánt? Gábor sosem volt tökéletes férj, de Zsuzsa szerette őt, és most, hogy végre babát vártak annyi év próbálkozás után, mindenki azt hitte, boldogok.

Este Zsuzsa rám írt Messengeren: „Jól vagy? Olyan csendes vagy ma.” A kezem már majdnem leírta: „Láttam Gábort egy másik nővel.” De aztán kitöröltem. „Csak fáradt vagyok” – válaszoltam végül.

A következő napokban Gábor úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Sőt, még kedvesebb lett Zsuzsával, virágot hozott neki, főzött rá. Én viszont egyre jobban őrlődtem. Egyik este átmentem hozzájuk vacsorára. Zsuzsa ragyogott, simogatta a hasát, és arról beszélt, milyen nevet adjanak a kislánynak. Gábor rám nézett – egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Éreztem, hogy tudja: láttam őt.

A vacsora után Zsuzsa elaludt a kanapén. Gábor odalépett hozzám a konyhában.

– Te láttál minket a plázában, ugye? – kérdezte halkan.

– Igen – feleltem remegő hangon.

– Kérlek… ne mondd el neki! – könyörgött. – Csak egy botlás volt. Zsuzsa most annyira boldog… Nem akarom összetörni.

Némán bólintottam. Azt hittem, ezzel jót teszek.

Hetek teltek el. Zsuzsa egyre fáradtabb lett, de boldogan várta a babát. Én viszont egyre kevésbé tudtam aludni. Minden alkalommal, amikor Gáborra néztem, undorodtam tőle – és magamtól is. Egyik este Zsuzsa sírva hívott fel.

– Valami nem stimmel Gáborral – zokogta. – Folyton ideges, eljár otthonról… Te tudsz valamit?

A torkomban gombóc keletkezett. Hazudtam neki: „Biztos csak izgul a baba miatt.”

Aztán egy nap minden kiderült. Zsuzsa megtalálta Gábor telefonján az üzeneteket és fényképeket. Összeomlott. Engem hívott elsőnek.

– Te tudtad? – kérdezte elcsukló hangon.

Nem tudtam hazudni tovább.

– Igen… láttam őket együtt.

– És miért nem mondtad el?! – sikította.

– Nem akartalak bántani…

– De hát ezzel még jobban fájt! – zokogta.

Az egész család rám haragudott. Anyánk szerint nekem kellett volna szólnom. Apánk hetekig nem beszélt velem. Zsuzsa hónapokig nem keresett. Gábor elköltözött; a baba megszületett, de már nem volt család körülötte.

Most itt ülök az üres lakásomban, és csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg jobb lett volna az igazság? Vagy néha tényleg jobb hallgatni? Ti mit tettetek volna a helyemben?