Habfürdő az utcán – Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Te teljesen megőrültél, Zsófi? – kiabált rám anyám az ablakból, miközben én és a barátaim épp a panelház előtt toltuk le a régi zománcozott kádat a lépcsőn. A kád csikorgott, a hab már majdnem kibuggyant belőle, és én csak nevettem. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy végre történik valami ebben a nyomorult, unalmas nyári estében.

A hőség egész nap elviselhetetlen volt. A lakásban izzadtunk, mint a lovak, a ventilátor csak a forró levegőt keverte. A barátaim – Gergő, Andris és Petra – már délután nálunk voltak. Gergő hozta az ötletet: „Mi lenne, ha kivinnénk a kádat az utcára? Töltsük meg vízzel, habbal, és csináljunk egy igazi bulit!” Először csak nevettünk rajta, de aztán egyre komolyabban vettük. Mire anyám hazaért a munkából, már cipekedni kezdtünk.

A szomszédok először csak néztek. A hetedik emeletről Marika néni fejcsóválva figyelt minket, de amikor meglátta, hogy tényleg beleülünk a habos vízbe az utca közepén, már telefonált is valakinek. A gyerekek visítottak örömükben, néhányan odajöttek hozzánk is pancsolni. Az egész olyan volt, mintha egy pillanatra mindenki elfelejtette volna a gondjait.

– Ez nem normális! – kiabált újra anyám. – Mit gondolsz, mit szólnak ehhez az emberek? Mit szól majd apád?

De engem nem érdekelt. Csak nevettem, ahogy Gergő egy flakon tusfürdőt öntött a vízbe, és hatalmas habfelhők kezdtek gomolyogni. Petra közben élő videót indított az Instagramon: „Habparty a panel előtt! Ki csatlakozik?” Pár perc múlva már több tucat komment érkezett: „Ez mekkora ötlet!” „Végre valaki mer élni!”

Aztán megjelentek a rendőrök. Két fiatal járőr szállt ki a kocsiból. Az egyikük alig bírta visszatartani a nevetést.

– Jó estét! – mondta. – Ez most komoly?

Gergő vigyorogva válaszolt: – Hát persze! Próbálja ki maga is!

A rendőrök végül csak annyit mondtak: „Legközelebb szóljanak előre, ha strandot nyitnak.” De anyám nem nevetett. Hazarángatott, és egész este hallgathattam:

– Nem elég, hogy apád elvesztette az állását, te meg itt bohóckodsz? Mit gondolnak rólunk a szomszédok? Milyen példát mutatsz?

Aztán apám is hazaért. Fáradt volt és ideges. Amikor megtudta, mi történt, csak annyit mondott:

– Zsófi, te mindig is más voltál. De most már ideje felnőni.

Aznap este nem tudtam aludni. A telefonon folyamatosan jöttek az üzenetek: „Zseniális volt!” „Köszi az élményt!” De bennem valami összetört. Vajon tényleg felelőtlen voltam? Vagy csak mertem élni?

Másnap reggel Marika néni megállított a lépcsőházban.

– Tudod, kislányom – mondta –, én is csináltam ilyesmit fiatalon. Csak akkor még nem volt Instagram.

Elmosolyodtam. Talán nem is baj, ha néha kilógunk a sorból. De anyám még napokig nem szólt hozzám rendesen. Apám pedig csak hallgatott.

A barátaim közben sztárnak érezték magukat. Gergőék még egy helyi rádióba is meghívást kaptak beszélgetni arról, miért jó néha bolondozni. Én viszont egyre inkább azt éreztem: valami megváltozott otthon.

Egy este leültem anyámmal beszélgetni.

– Anya – kezdtem –, szerinted tényleg rosszat tettem?

– Nem tudom – sóhajtott. – Csak félek érted. Az élet nem mindig ilyen egyszerű.

– De ha sosem próbáljuk meg élvezni azt a keveset is, ami jut nekünk… akkor minek élünk?

Anyám nem válaszolt. Csak megsimogatta a hajam.

Azóta eltelt pár hét. A habparty emléke még mindig ott van bennem – és az is, ahogy anyám rám nézett utána. Vajon tényleg felelőtlenség volt? Vagy csak így lehet igazán élni ebben az országban?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ szabadság és felelősség között? Vajon tényleg baj, ha néha kilógunk a sorból?