Ha nem jöttem volna haza korábban – Egy házasság vége Budapesten

„Ha nem jöttél volna haza korábban, sosem tudtad volna meg.” Ezek voltak az első szavai, amikor megláttam őt – Gábort, a férjemet – egy másik nő karjaiban a nappalinkban. A hangja nyugodt volt, szinte közönyös, mintha csak egy elrontott vacsoráról beszélne. A kezem remegett, a táskámat elejtettem, a frissen vásárolt zöldségek szétgurultak a parkettán. A nő – egy ismeretlen arc, hosszú barna hajjal – zavartan húzta magára a kabátját, és szó nélkül kisurrant az ajtón.

Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, és néztem Gábort, akivel tizenhárom éve élek együtt. A férfit, akivel közös lakást vettünk Zuglóban, akivel minden reggel együtt kávéztunk a teraszon, és akinek minden titkát ismertem – vagy legalábbis azt hittem. Aznap délután anyámhoz indultam volna a Szent János Kórházba, de előtte még be akartam ugrani haza, hogy főzzek neki egy adag levest. Most viszont minden tervem darabokra hullott.

– Ki volt ez? – kérdeztem végül rekedten.

Gábor sóhajtott, leült a kanapéra, és a kezébe temette az arcát.

– Réka… nem akartam, hogy így tudd meg. Már hónapok óta tart. Nem tudom, mi történt velem. Egyszerűen csak… elvesztem.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jeges eső. Hónapok óta? Hogy lehetett ilyen sokáig titkolni? Hogy lehettem ennyire vak? Az elmúlt hetekben valóban furcsán viselkedett: később ért haza, gyakran elfelejtette a közös programjainkat, és egyre többször bújt el a telefonjával a fürdőszobába. De mindig volt magyarázat: túlóra az irodában, fontos ügyfélhívás, fáradtság.

– És most? Mit akarsz? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – felelte. – Sajnálom. Tényleg sajnálom.

Aznap este nem mentem be anyámhoz. Csak ültem a konyhában, bámultam a csempét, és próbáltam összerakni az életem darabjait. Felhívtam a bátyámat, Tamást, aki mindig is gyanakodott Gáborra.

– Mondtam én neked, hogy valami nem stimmel vele – mondta dühösen. – Gyere át hozzánk éjszakára! Ne maradj ott vele.

De nem mentem. Valamiért maradni akartam. Talán reméltem, hogy Gábor majd bocsánatot kér, vagy elmagyarázza az egészet úgy, hogy megértsem. Ehelyett csend volt köztünk napokig. Két idegenként éltünk egymás mellett ugyanabban a lakásban.

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. A főnököm, Judit néni – aki már anyám korabeli – félrehívott egy nap:

– Réka, mi történt? Olyan vagy mostanában, mint aki máshol jár fejben.

Nem mondtam el neki semmit. Hogy is mondhattam volna el bárkinek? Hogy a férjem megcsalt, hogy minden reggel attól félek felébredni mellette? Hogy már nem tudok ránézni anélkül, hogy ne látnám magam előtt azt az idegen nőt?

Egyik este Gábor végül megszólalt:

– Szeretném helyrehozni. Elmegyek terápiára is, ha kell. Csak adj még egy esélyt!

De én már nem tudtam hinni neki. A bizalom olyan volt bennem, mint egy összetört porcelánbaba: hiába ragasztod össze, mindig látszani fog a repedés.

A családomban sem volt egyszerű a helyzet. Anyám állapota romlott a kórházban; minden nap bejártam hozzá, de ő is érezte rajtam a feszültséget.

– Mi van veletek Gáborral? – kérdezte egyszer váratlanul.

– Semmi… csak sok a munka – hazudtam neki.

De anyák mindent megéreznek. Egyik nap sírva fakadtam mellette.

– Megcsalt… – suttogtam.

Anyám csak megsimogatta a kezemet.

– Az élet néha igazságtalan. De te erős vagy, Réka. Mindig is az voltál.

A bátyám is próbált segíteni: felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk egy időre Újpestre. De nem akartam menekülni; azt akartam, hogy Gábor nézzen szembe velem és a tetteivel.

Egyik este aztán váratlanul megjelent nálunk Gábor anyja is – Ilona néni –, aki mindig is túlzottan belefolyt az életünkbe.

– Réka drágám, ne haragudj Gáborra! Minden férfi hibázik néha… – mondta leereszkedő hangon.

Ekkor robbant ki belőlem minden düh:

– Nem! Ez nem csak egy hiba! Ez árulás! És nem fogom eltűrni!

Ilona néni sértődötten távozott; Gábor pedig csak némán állt az előszobában.

Aznap este eldöntöttem: elköltözöm. Összepakoltam néhány ruhát és átmentem Tamáshoz. Az első éjszaka alig aludtam; csak forgolódtam az ágyban és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vettem észre hamarabb?

Az elkövetkező hetekben próbáltam új életet kezdeni: többet dolgoztam, esténként sétáltam a Margitszigeten vagy találkoztam régi barátokkal. De mindenhol ott volt bennem az üresség érzése.

Egy nap aztán Gábor felhívott:

– Szeretném látni téged még egyszer. Elmondani mindent őszintén.

Találkoztunk egy kávézóban a Nyugatinál. Őszintén beszélt: elmondta, hogy régóta boldogtalan volt mellettem, de félt kimondani. Hogy az új nővel sem boldog igazán; csak menekült valami elől.

– Sajnálom Réka… tényleg szerettem volna másképp csinálni mindent.

Éreztem benne az őszinteséget – de már késő volt. A szívemben valami végleg eltört.

Most itt ülök egyedül az új albérletemben Angyalföldön, és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna nem hazajönni korábban azon a napon? Vagy így legalább végre kinyíltak a szemem? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok bízni újra valakiben ilyen árulás után?