„Ha a férjem el akar válni, hát legyen… Majd én felnevelem az unokámat” – Egy anya vallomása a család széthullásáról és újrakezdésről

– Ha tényleg el akarsz menni, László, akkor menj! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a konyhaasztalnál álltam, és remegő kézzel próbáltam elmosogatni a reggeli bögréket. A hangom visszhangzott a csendes lakásban, ahol már napok óta csak feszültség és kimondatlan szavak laktak.

László csak állt az ajtóban, kezében a kabátja, arcán az a fáradt, lemondó kifejezés, amit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban láttam rajta. – Nem bírom tovább, Klári. Ez már nem az a család, amit együtt akartunk – mondta halkan, és én éreztem, ahogy a szívem összeszorul.

Pedig valaha minden olyan egyszerűnek tűnt. Egyetlen lányunk, Dóra későn született. Már majdnem negyven voltam, amikor végre megérkezett hozzánk. Tudtam, hogy nem lesz több gyerekem. Ezért mindent beleadtam: a legjobb iskolákba járattuk, különórákra vittük, és amikor beteg volt, napokat töltöttem mellette az ágy szélén virrasztva. Lászlóval együtt döntöttünk úgy, hogy Dórának mindent megadunk, amit csak tudunk – még ha ez néha a saját kapcsolatunk rovására is ment.

Most pedig itt vagyunk: Dóra huszonnyolc évesen egyedülálló anya lett. A férje, Gábor, néhány hónappal a kisfiuk születése után elhagyta őket. Dóra összetört. Napokig ki sem kelt az ágyból, csak bámulta a plafont vagy sírt csendben, hogy a kis Misi ne hallja. Én pedig újra ott találtam magam az ágya szélén, csak most már nem egy kislány mellett, hanem egy megtört felnőtt nő mellett.

– Anyu… nem tudom megcsinálni – suttogta egyik este Dóra. – Nem vagyok jó anya. Nézd rám! Hogy nézek ki? A hajam zsíros, a szemem karikás… Gábor sosem fog visszajönni.

– Ne beszélj butaságokat! – vágtam rá gyorsan. – Egy év múlva újra gyönyörű leszel. Addig én segítek Misivel. Majd én felnevelem vele együtt. Neked most pihenned kell.

Azt hittem, László is így gondolja majd. De ő egyre zárkózottabb lett. Zavarta, hogy Dóra és Misi beköltöztek hozzánk. Zavarta a sírás, a rendetlenség, hogy minden körülöttük forog. Egy este aztán kibukott belőle:

– Klári, ez így nem mehet tovább! Én is számítok valamit ebben a házban? Vagy mostantól csak Dóra és az unoka léteznek?

– Ők most rászorulnak! – vágtam vissza dühösen. – Te is tudod, milyen nehéz helyzetben van Dóra.

– És én? Nekem ki segít? – kérdezte keserűen.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán, miközben László felkapta a kabátját és becsapta maga mögött az ajtót.

Azóta minden nap úgy telik el, mintha egy végtelen körforgásban lennék: reggel Misi sírására ébredek, pelenkázok, etetek, főzök Dórának egy kis levest, próbálom rávenni, hogy sétáljon egyet vagy legalább zuhanyozzon le. Közben Lászlóval alig beszélünk. Ha hazajön is este, csak leül a tévé elé és bámulja a híradót.

Egyik este azonban Dóra halkan megszólalt:

– Anyu… félek attól, hogy miattam tönkremegy a házasságotok.

– Ne butáskodj! – próbáltam mosolyogni. – Mi mindig is erősek voltunk apáddal.

De belül tudtam: ez már nem igaz. László egyre többször alszik külön szobában. Egyre kevesebbet beszélünk egymással. És én egyre inkább érzem magam magányosnak ebben az egészben.

Aztán egy nap László végleg elment. Nem volt nagy jelenet: csak annyit mondott halkan:

– Klári… én most elmegyek egy időre. Gondolkodnom kell.

Aznap este ültem a konyhában egyedül, és néztem az üres széket magam előtt. Vajon tényleg mindent jól csináltam? Vajon helyes volt ennyire Dórára koncentrálni? Vagy elvesztettem közben azt az embert is, akivel mindezt együtt akartam végigcsinálni?

Dóra közben lassan kezdett magához térni. Egyik reggel mosolyogva jött ki a szobából:

– Anyu… ma elmegyek Misivel sétálni a parkba. Szeretnél velünk jönni?

A szívem majd’ kiugrott a helyéről örömömben. Talán mégis van remény… Talán egyszer újra lesz családunk – még ha másképp is, mint ahogy elképzeltük.

De amikor este lefeküdtem aludni, csak egy gondolat járt a fejemben: Vajon lehet-e újrakezdeni mindent ötven felett? Elég erős vagyok ahhoz, hogy egyszerre legyek anya, nagymama és… talán újra feleség is? Vajon mit választanátok ti: a gyereketek boldogságát vagy a saját életeteket?