Fordul a kocka: Egy súlyos felismerés – Zsolt története

– Miért nem tudsz végre odafigyelni magadra? – csattant fel Eszter hangja a konyhában, miközben én a hűtő előtt álltam, kezemben egy félig üres tejfölös dobozzal. A kanál megállt a levegőben. Régen én mondtam neki ugyanezt, amikor esténként csokival vigasztalta magát egy nehéz nap után. Most ő néz rám szigorúan, és hirtelen minden szó, amit éveken át mondtam neki, visszhangzik a fejemben.

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött. Talán amikor Eszter elvesztette a régi állását a könyvtárban, és hónapokig otthon volt. Akkoriban minden apróságot szóvá tettem: „Többet kéne mozognod”, „Nem kéne annyi kenyeret enned”, „Miért nem próbálsz ki valami új sportot?” – mondogattam neki, mintha csak jót akarnék. De valójában csak a saját bizonytalanságomat próbáltam elnyomni.

Aztán tavaly Eszter új munkát kapott egy reklámügynökségnél. Eleinte aggódtam, hogy nem fogja bírni a tempót, de meglepett: egyre magabiztosabb lett, új barátokat szerzett, és elkezdett rendszeresen futni Margitszigeten. Lefogyott, ragyogott – és én közben észrevétlenül híztam tíz kilót.

A munkahelyemen is egyre rosszabbul éreztem magam. A főnököm, Gábor folyton kritizált: „Zsolt, már megint elkéstél a meetingről”, „Nem készült el a jelentés?” – mintha mindenki csak hibákat látna bennem. Hazafelé mindig megálltam a pékségnél, vettem egy kakaós csigát vagy pogácsát. Otthon aztán csak ültem a kanapén, néztem a tévét, miközben Eszter futócipőt húzott.

Egy este, amikor Eszter hazaért az edzésről, leült mellém.
– Zsolt, beszélnünk kellene. Aggódom érted. Látom rajtad, hogy nem vagy jól.
– Jól vagyok – vágtam rá gyorsan, de éreztem, hogy remeg a hangom.
– Nem vagy jól. És tudod mit? Évekig hallgattam tőled, hogy mit csinálok rosszul. Most én mondom: változtatnod kellene.

A szavak úgy ütöttek szíven, mint egy pofon. Dühös lettem.
– Most te akarsz kioktatni? Amikor te is ugyanilyen voltál?
– Igen – felelte higgadtan. – De én változtattam. És te is tudnál.

Napokig kerülgettük egymást. A fiam, Marci is észrevette a feszültséget.
– Apa, miért vagy mindig ideges? – kérdezte egyik este vacsoránál.
– Nem vagyok ideges – morogtam, de tudtam, hogy hazudok.

Egyik reggel Eszter már nem főzött nekem kávét. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ha szeretnéd, eljöhetsz velem futni.” Néztem a papírt, és először éreztem szégyent. Hányszor utasítottam vissza őt? Hányszor bántottam meg szavakkal?

Aznap este mégis felvettem a régi melegítőmet és elmentem vele a Margitszigetre. Az első kör után majdnem összeestem. Eszter nem nevetett ki. Csak annyit mondott:
– Látod? Nem könnyű elkezdeni. Nekem sem volt az.

Hazafelé csendben sétáltunk. A lámpák fényében Eszter arca kisimult volt. Én viszont úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki most tanul járni.

A következő hetekben minden este együtt mentünk futni. Néha Marci is velünk tartott biciklivel. Lassanként jobban lettem – nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Elkezdtem másként nézni Eszterre: nem csak mint feleségre vagy anyára, hanem mint emberre, aki képes volt változni és segíteni nekem is.

Egy vasárnap reggel anyám hívott fel.
– Zsoltikám, hallottam Esztertől, hogy sportoltok! Büszke vagyok rátok! – mondta nevetve.
– Köszönöm, anya – feleltem halkan.

Aznap délután Eszterrel beszélgettünk a teraszon.
– Sajnálom, hogy annyit bántottalak régen – mondtam neki.
– Tudom – felelte csendesen. – De most már másképp csináljuk. Együtt.

A munkahelyemen is változtak a dolgok. Elkezdtem időben bejárni, jobban odafigyeltem a feladataimra. Gábor egyszer megdicsért: „Látom rajtad a változást.” Jólesett hallani.

De néha még mindig visszatérnek a régi gondolatok: mi lett volna, ha korábban észreveszem magam? Ha nem bántom Esztert annyit? Vajon hány házasság megy tönkre azért, mert nem tudunk időben változtatni?

Most itt ülök a teraszon egy pohár citromos vízzel és nézem Esztert, ahogy Marci biciklizni tanítja az udvaron. Tudom: még hosszú út áll előttünk. De már nem félek tőle.

Vajon hányan élnek úgy mellettünk nap mint nap, hogy nem vesszük észre: mennyire fájnak nekik a szavaink? Ti mit tennétek másképp az én helyemben?