„Fiamnak adtam a ház felét, most azt mondja, útban vagyok” – Egy anya vallomása
– Anya, nem lehetne, hogy kicsit kevesebbet járkálsz át hozzánk? – kérdezte Gergő, miközben a konyhapultnak támaszkodott. Az arca fáradt volt, a hangja pedig türelmetlenebb, mint valaha.
A szívem összeszorult. Ott álltam a saját házam nappalijában – pontosabban abban a részében, amit már hivatalosan is Gergőék használnak –, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Pedig harminc éve építettük ezt a házat Istvánnal. Minden téglája emlék: az első közös karácsonyunk, amikor még csak egy szobánk volt kész; a kert, ahol Gergő megtanult biciklizni; a padlás, ahol Eszter titokban cigarettázott tizenhat évesen.
Most meg itt állok, hatvannégy évesen, és azt hallom a saját fiamtól: „Anya, útban vagy.”
Nem így képzeltem el az öregkort. Mindig azt mondogattam magamnak: „Legyél jó anya, hogy legyen hová visszatérniük.” Amikor Gergő három éve azt mondta, szeretne családot alapítani, de nincs pénze saját lakásra, nem is gondolkodtam sokat. Megbeszéltük Istvánnal – aki akkor már súlyos beteg volt –, hogy leválasztjuk a ház felső szintjét, és oda költözhetnek Gergőék. Még az ügyvédhez is elmentünk: hivatalosan is ráírtuk a ház felét.
Azt hittem, ezzel segítek neki. Azt hittem, ettől majd közelebb kerülünk egymáshoz.
De valami megváltozott. Eleinte minden rendben ment: Gergő és Zsófi boldogan rendezkedtek be odafent, én pedig örültem, hogy közel vannak. Segítettem a kisunokámmal, Emmával – főztem rájuk, vigyáztam a kicsire, amikor dolgoztak. Néha együtt vacsoráztunk, máskor csak átszóltak: „Anya, ugorj már fel egy kávéra!”
Aztán István meghalt. Azóta mintha minden megfagyott volna körülöttem. Zsófi egyre kevesebbet beszélgetett velem, Gergő is mindig sietett. Emma már iskolás lett, és inkább a barátnőivel játszott. Egyre gyakrabban éreztem magam feleslegesnek.
Aztán jöttek az apróbb összezördülések: „Anya, ne szólj bele mindenbe!” „Anya, mi is szeretnénk néha kettesben lenni!” „Anya, nem kell minden nap főzni ránk!”
Próbáltam visszafogni magam. Kevesebbet mentem át hozzájuk. De minden alkalommal, amikor becsuktam magam mögött az ajtót a saját lakrészemben, mintha egy darabot hagytam volna ott magamból.
Egyik este Gergő kopogott be hozzám. Leült az asztalhoz, és hosszan hallgatott.
– Anya… – kezdte végül. – Szeretünk téged. De… néha úgy érezzük Zsófival, hogy nem tudunk igazán önálló életet élni melletted. Mindig itt vagy…
– De hát ez a ház… – próbáltam tiltakozni.
– Tudom – vágott közbe gyorsan. – És hálásak vagyunk mindenért. De most már mi is család vagyunk. Szeretnénk saját döntéseket hozni.
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.
Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és újra meg újra végiggondoltam az elmúlt éveket. Vajon tényleg túl sokat akartam adni? Túl sokat voltam jelen? Hol húzódik a határ anya és nagymama között?
Másnap reggel Emma szaladt le hozzám.
– Mama! Megmutatom az új rajzomat! – kiáltotta vidáman.
A szívem összeszorult az örömtől és a fájdalomtól egyszerre. Mert tudtam: Emmának még szüksége van rám. De Gergőéknek már talán nem.
Azóta próbálok kevesebbet átmenni hozzájuk. Próbálom megtalálni az egyensúlyt: segíteni anélkül, hogy rájuk telepednék; szeretni anélkül, hogy elfojtanám őket.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon hol rontottam el? Lehet-e túl sokat szeretni? És ha igen… hogyan lehet visszafogni egy anyai szívet?
Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok-e egyensúlyt találni a szeretet és az önállóság között?