„Ez nem asszony, hanem egy forradalmár!” – Egy anyós vallomása a családi asztalnál

– Ez nem asszony, hanem egy forradalmár! – csattantam fel, miközben a húsleves gőze elhomályosította a szemüvegemet. A családi asztal körül mindenki elhallgatott. A fiam, Gergő, csak lesütötte a szemét, Zsófi pedig egy pillanatra megállt a tányérok pakolásában. Az unokáim, Panni és Marci, kíváncsian néztek rám, mintha valami titkos jelentésre várnának.

– Anyu, kérlek… – szólt halkan Gergő, de én nem hagytam magam.

– Régen az asszony dolga volt a főzés, a mosogatás! Most meg? A férfiak is ott állnak a mosogató mellett! – néztem végig a családon, mintha bűnt követtek volna el.

Zsófi letette a tányérokat, és szelíden rám mosolygott. – Marika néni, mi úgy gondoljuk, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét. Így több időnk marad egymásra is.

A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy csak zavarban. Az én időmben az ilyen beszéd elképzelhetetlen volt. Anyám mindig azt mondta: „Az asszony tartja össze a házat.” Most meg itt van ez a lány, aki mindent felforgat.

Aztán eszembe jutott az előző hétvége. A barátnőmmel, Ilonával beszélgettem telefonon.

– Na, mi újság nálatok? – kérdezte Ilona.
– Jöttek az unokák, Zsófi megint mindent együtt csináltatott velünk. Még Gergőt is rábeszélte, hogy porszívózzon! – panaszkodtam.
– Te jó ég! Nálunk ilyesmi szóba sem jöhetne! – nevetett Ilona. – Az én menyeim tudják, hol a helyük.

Ez a mondat egész héten visszhangzott bennem: „Tudják, hol a helyük.” De vajon tényleg tudják? És mi van akkor, ha Zsófinak van igaza?

Az ebéd után Zsófi odajött hozzám a konyhába.
– Marika néni, segíthetek valamiben?
– Nem kell… – morogtam. – Régen nem így mentek ezek a dolgok.
– Tudom – mondta halkan –, de szeretném, ha jól érezné magát. Nem akarom, hogy úgy érezze, elveszít valamit.

A hangja megremegett. Akkor vettem észre először, hogy mennyire igyekszik beilleszkedni. Hirtelen eszembe jutott az első találkozásunk: mennyire izgult, mennyire próbált megfelelni nekem. Akkor is azt hittem, majd én tanítom meg neki az életet. Most meg ő tanít engem.

Este Gergő bejött hozzám.
– Anya… ne haragudj Zsófira. Ő csak azt szeretné, ha mindenki boldog lenne.
– Tudom… csak nehéz megszokni. Az én anyám sosem engedte volna ezt.
– De te mindig azt mondtad: „A család a legfontosabb.” Most együtt vagyunk, együtt dolgozunk… nem ez számít?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem az ágy szélén és bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg rossz dolog az, ha mindenki segít? Vagy csak én ragaszkodom görcsösen ahhoz, amit megszoktam?

Másnap reggel Zsófi már korán fent volt. Kávét főzött mindenkinek, és csendben leült mellém.
– Marika néni… tudom, hogy nehéz lehet ez magának. De nekem fontos lenne, hogy elfogadjon olyannak, amilyen vagyok.
A hangja őszinte volt és sebezhető. Hirtelen megsajnáltam. Eszembe jutottak azok az évek, amikor én is próbáltam megfelelni az anyósomnak – sosem sikerült igazán.

– Tudod mit? – mondtam végül. – Próbáljuk meg együtt. Talán még tanulhatok is tőled valamit.
Zsófi arca felragyogott. Megölelt. Éreztem, ahogy valami régi görcs feloldódik bennem.

Azóta minden ünnepen együtt főzünk és együtt mosogatunk. Néha még Gergő is viccelődik: „Anyu, most már te is forradalmár lettél!”

De néha még mindig elgondolkodom: vajon tényleg jó irányba változik a világ? Vagy elveszítünk valamit abból, ami régen összetartotta a családokat?

Ti mit gondoltok? Tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak én érzem úgy néha, hogy elveszett valami fontos?