Erzsébet újra felveszi a menyasszonyi ruháját ötven év után – és László szavak nélkül marad

– Erzsébet, hol vagy már? – kiáltotta László a nappaliból, miközben a tévében éppen a Fradi meccs ment. A hangjában türelmetlenség bujkált, de én most nem törődtem vele. A padlás poros sarkában térdeltem, a kezem remegett, ahogy a régi bőröndöt nyitottam. A menyasszonyi ruhám ott feküdt, ahogy ötven éve elcsomagoltam: sárgult csipke, gyűrött selyem, egy elszakadt gomb. A szívem hevesen vert. Vajon beleférek még? Vajon mit fog szólni László?

A tükör előtt állva, ahogy magamra igazítottam a ruhát, egyszerre voltam huszonkét éves lány és hetvenkét éves asszony. A múlt képei villantak fel: anyám könnyei az esküvőn, apám szigorú tekintete, László zavart mosolya, amikor először meglátott a templomban. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt. Szerettem őt, ő is szeretett engem – legalábbis azt hittem.

– Erzsi! – hallottam újra László hangját, most már közelebb. – Mi a csudát csinálsz ott fenn? Megint keresed azt a régi fényképet?

Nem válaszoltam. Lejöttem a lépcsőn, lassan, óvatosan, nehogy elessek. A ruha szorított, de nem bántam. Amikor László meglátott, először csak nézett rám nagy szemekkel. A szája tátva maradt, a távirányító kiesett a kezéből.

– Te jó ég… – suttogta. – Erzsi…

– Emlékszel erre a ruhára? – kérdeztem halkan.

– Hogyne emlékeznék – mondta, és hirtelen könny csillant a szemében. – Akkor voltál a legszebb.

Elmosolyodtam, de belül valami összeszorult bennem. Vajon tényleg így gondolja? Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeket? Az elmúlt ötven év alatt annyi minden történt…

A lányunk, Zsuzsa már rég Németországban él, csak karácsonykor látogat haza. A fiunk, Gábor sosem bocsátotta meg nekünk, hogy nem támogattuk az álmait; azóta sem beszél velünk. Az unokákat csak fényképeken látjuk. Sokszor érzem magam egyedül ebben a nagy házban, Lászlóval is inkább egymás mellett élünk, mint együtt.

– Miért vetted fel ezt a ruhát? – kérdezte végül László.

– Mert emlékezni akartam arra a napra – feleltem. – Arra, amikor még hittünk abban, hogy minden sikerülhet.

László leült mellém a kanapéra. Hosszú percekig csak csendben ültünk. Aztán megszólalt:

– Sajnálom, Erzsi… Sajnálom mindazt, amit elrontottam. Sajnálom Gábort… hogy nem értettem meg őt jobban.

A hangja megremegett. Ritkán beszél így. Mindig erős akart lenni, kemény férfi, aki nem mutat gyengeséget.

– Én is sajnálom – mondtam halkan. – Talán túl sokat vártam tőled… tőlünk…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. László megfogta a kezem.

– De még itt vagyunk egymásnak – mondta halkan.

Bólintottam. De vajon elég ez? Elég-e az együtt töltött idő ahhoz, hogy megbocsássunk egymásnak mindent? Hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz?

Aznap este elővettük a régi fényképalbumot. Néztük a képeket: fiatalok voltunk, tele reménnyel és álmokkal. Zsuzsa első lépései, Gábor mosolya az iskolai ünnepségen… És ott voltunk mi is: két ember, akik akkor még nem tudták, mennyi nehézség vár rájuk.

– Emlékszel arra az évre, amikor majdnem elváltunk? – kérdeztem halkan.

László bólintott.

– Emlékszem… De valamiért mindig visszataláltunk egymáshoz.

– Talán mert nem tudtuk elképzelni az életet egymás nélkül – mondtam.

László elmosolyodott.

– Vagy csak féltünk az egyedülléttől.

Sokáig gondolkodtam ezen az éjszakán. Vajon tényleg szeretjük még egymást? Vagy csak megszoktuk egymást? Az évek alatt annyi mindent elhallgattunk egymás elől: apró hazugságokat, csalódásokat, kimondatlan vágyakat.

Másnap reggel László kávét főzött nekem – ritka alkalom. Csendben ültünk az asztalnál.

– Erzsi… Próbáljuk meg újra? – kérdezte halkan.

Ránéztem: öregedő arcán ott volt minden ránc, minden fájdalom és öröm nyoma. És akkor rájöttem: igenis szeretem őt. Nem úgy, mint régen – de talán mélyebben.

– Próbáljuk meg – feleltem.

Azóta minden este együtt nézzük a naplementét az erkélyen. Néha beszélgetünk Zsuzsával videón, Gábornak pedig levelet írtam: talán egyszer válaszol majd.

Most itt ülök ebben a régi ruhában és azon gondolkodom: vajon mások is így érzik magukat ötven év után? Vajon tényleg lehet újrakezdeni ennyi idősen is? Ti mit gondoltok: elég-e az emlékek ereje ahhoz, hogy újra megtaláljuk egymást?