Elveszett bizalom: Egy testvér árulása apánk gondozásában
– Hogy tehetted ezt, Gábor? – remegett a hangom, miközben a nappali sarkában álltam, apánk régi fotója szorongatva a kezemben. A falióra kattogása szinte fülsiketítő volt a csendben. Gábor nem nézett rám, csak az ablakon bámult kifelé, mintha ott találná meg a választ mindenre.
– Nem érted, Zsuzsa – szólalt meg végül halkan –, nekem is szükségem volt arra a pénzre. Nem csak apa miatt…
A szívem összeszorult. Egy évvel ezelőtt még együtt döntöttünk: eladjuk a házat, a régi Ladát is, mindent, hogy apánkat méltó körülmények között ápolhassuk. Akkor azt hittem, Gábor lesz az, aki mellettem áll majd ebben a harcban. De most úgy éreztem magam, mint akit hátba szúrtak.
Az egész akkor kezdődött, amikor apánk, Károly bácsi egészsége hirtelen megromlott. Az orvosok szerint már nem maradhat egyedül, de az otthonba adás gondolata mindkettőnket gyötört. Gábor azt mondta: „Majd én vigyázok rá, Zsuzsa. Te úgyis Pesten dolgozol, nekem most amúgy sincs munkám.” Megnyugodtam. Bíztam benne. Eladtuk a házat Szolnokon, a pénzt közös számlára tettük. Én Budapesten maradtam, de minden hétvégén hazajártam.
Az első hónapokban minden rendben ment. Gábor küldött képeket: apa mosolyogva ül a kertben, vagy épp sakkozik vele. De aztán valami megváltozott. Egyre kevesebb hívást kaptam, Gábor mindig fáradtságra panaszkodott. Aztán jöttek a számlák: elmaradt rezsi, gyógyszerek hiánya. Amikor kérdőre vontam, mindig volt valami magyarázat.
Aztán egy nap felhívott a szomszéd, Marika néni: „Zsuzsikám, apád napok óta egyedül van. Gábor sehol.” Azonnal vonatra ültem. Amikor beléptem a házba, apám az ágyban feküdt, gyenge volt és zavart. A hűtő üresen kongott.
– Hol van Gábor? – kérdeztem apámtól.
– Nem tudom, kislányom. Néha jön, néha nem…
Aznap este Gábor végre hazajött. Az arca sápadt volt, a tekintete idegen. Akkor tört ki belőlem minden düh és félelem.
– Hova tűntél? Miért nincs itthon semmi? Hol van a pénz?
Gábor csak legyintett.
– Elment… Kellett fizetnem ezt-azt… Tudod jól, mennyi tartozásom volt.
Akkor értettem meg: nem csak apánkat árulta el, hanem engem is. A közös áldozatunkat dobta sutba.
Aznap éjjel alig aludtam. Apám halkan sírdogált a szobájában. Gyerekkoromban mindig azt hittem, Gábor az erősebb kettőnk közül – ő volt az, aki megvédett az iskolában, aki mindig tudta, hogyan kell megjavítani bármit. Most viszont úgy éreztem, mintha egy idegennel lennék összezárva.
Másnap reggel leültem vele beszélgetni.
– Gábor, ezt nem lehet így tovább csinálni. Apának szüksége van ránk – rám is és rád is. De ha nem tudsz segíteni…
– Mit akarsz tőlem? – vágott közbe ingerülten. – Mindig te voltál az okosabb! Neked sikerült Pestre menni, nekem meg csak ez jutott! Most rajtam kéred számon?
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Rájöttem: nem csak pénzről van szó. Régóta gyűlt benne a keserűség – az irigység, hogy nekem sikerült kitörnöm abból a kisvárosi létből.
Az elkövetkező hetekben mindent megpróbáltam helyrehozni. Felhívtam régi ismerősöket, hogy segítsenek apámnak gondozót találni. A pénz nagy része azonban már eltűnt – Gábor adósságai nyelték el mindet. A családunkban sosem beszéltünk igazán az érzéseinkről; most viszont minden kimondatlan szó ott feszült közöttünk.
Egy este leültünk hárman vacsorázni – apa alig evett valamit.
– Gyerekek – szólalt meg halkan –, én csak azt szeretném, ha békesség lenne köztetek…
Gábor lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, apa… Nem akartam… Csak annyira elveszettnek éreztem magam.
A könnyeimmel küszködve néztem rájuk. Vajon lehet-e még újra bízni abban, aki egyszer már cserbenhagyott? Vagy örökre ott marad közöttünk ez a törés?
Most itt ülök apám ágya mellett – ő már alszik –, és azon gondolkodom: vajon hány család járja végig ugyanezt az utat? Hány testvér veszít el mindent egy pillanat alatt? És vajon képesek vagyunk-e valaha is megbocsátani egymásnak?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?