Elveszett Álmok: Egy Magyar Nagyszülő Küzdelmei a Nyugdíjas Években

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Zsuzsi! – csattant fel a fiam, Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A keze remegett, ahogy a kávéscsészét szorongatta. – Mindig csak panaszkodsz! Miért nem tudsz örülni annak, amid van?

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem a hála hiányzik belőlem, hanem az erő. Az erő, ami egyre inkább elhagy. A nyugdíjas évek… mindenki azt hiszi, hogy ez az élet jutalma. De nekem inkább büntetésnek tűnik.

A férjem, Laci, három éve halt meg. Azóta minden reggel ugyanazzal a kérdéssel ébredek: minek is kelek fel? A ház üres, csak a falióra kattogása hallatszik. Régen együtt reggeliztünk, beszélgettünk a kertben. Most csak én vagyok és a csend.

A fiamék Pesten élnek, ritkán jönnek haza. Az unokáimat is alig látom. Réka most tizenkét éves, de már hónapok óta csak telefonon beszélünk. „Szia mama! Sietek, tanulnom kell!” – ennyi jut nekem. A lányom, Eszter Németországban dolgozik ápolónőként. Ő is csak ritkán hív. Mindig fáradt, mindig siet.

A faluban is minden megváltozott. A régi barátnők vagy meghaltak, vagy elköltöztek a gyerekeikhez. A boltban már alig köszönnek vissza az emberek. Mintha láthatatlan lennék.

Az anyagiak… erről nem is beszélve. A nyugdíjam alig elég a rezsire és gyógyszerekre. Néha azon gondolkodom, hogy kihagyom az ebédet, hogy maradjon pénzem a villanyszámlára. A múlt hónapban elromlott a mosógépem – Gábor azt mondta, vegyek újat részletre. De miből?

Egyik este leültem a régi fotelomba, elővettem Laci fényképét. – Mondd meg nekem, mit csináljak! – suttogtam neki sírva. – Hogy lehet ezt kibírni?

Másnap reggel kopogtak az ajtón. A szomszédasszonyom, Marika állt ott egy tál meleg levessel.
– Gondoltam, rád fér – mondta halkan.
– Köszönöm – válaszoltam elcsukló hangon.
Leültünk az asztalhoz.
– Tudod, Zsuzsi, én is egyedül vagyok már három éve – kezdte Marika. – Néha úgy érzem, mintha mindenki megfeledkezett volna rólunk.
– Igen – bólogattam –, mintha csak útban lennénk.
– De legalább egymásnak még itt vagyunk – mosolygott rám szomorúan.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg csak ennyi maradt? Várni a halált? Vagy van még valami értelme ennek az egésznek?

Pár nap múlva Gábor felhívott.
– Mama, nem tudnál vigyázni Rékára hétvégén? Dolgoznunk kell Judittal.
– Persze – válaszoltam gyorsan, bár tudtam, mennyi fáradtság lesz ez nekem.
Amikor Réka megérkezett, először csak a telefonját nyomkodta.
– Réka, segítenél nekem palacsintát sütni? – kérdeztem félénken.
– Nem tudom…
– Tudod mit? Ha segítesz, utána megnézhetjük azt a filmet, amit szeretsz.
Végül belement. Ahogy együtt kevertük a tésztát és nevettünk, egy pillanatra újra fiatalnak éreztem magam.

Este lefekvés előtt Réka odabújt hozzám.
– Mama… te mindig ilyen magányos vagy?
A kérdése szíven ütött.
– Néha igen – mondtam halkan –, de amikor itt vagy velem, akkor nem.

Másnap Gáborék jöttek Rékáért. Gábor rám nézett.
– Köszönöm, mama… Tudom, hogy nem könnyű mostanában.
Csak bólintottam. Nem akartam sírni előttük.

Azóta próbálok minden nap találni valami apró örömöt: egy virágot a kertben, egy jó könyvet vagy egy kedves szót Marikától. De a magány még mindig ott ül velem szemben minden reggelinél.

Sokan azt hiszik, hogy az időskor békés és nyugodt. De mi van azokkal, akiknek már nincs kivel megosztaniuk az életüket? Mi lesz velünk, akik csak csendben várjuk a következő napot?

Ti mit gondoltok? Van kiút ebből a magányból? Vagy tényleg csak ennyi maradt nekünk?