Elment, amikor kilenc hónapos terhes voltam – három év múlva visszajött bocsánatot kérni

– Ne haragudj, Anna, de ezt nem tudom tovább csinálni – mondta Gábor, miközben a bőröndjét cipelte le a lépcsőn. A hasam hatalmasra nőtt, már minden mozdulat fájt, és a szülés bármelyik pillanatban megindulhatott. A konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel markoltam a bögrét, és csak annyit tudtam kinyögni: – Most? Most mész el?

Gábor nem nézett rám. Az ajtóban állt, mintha menekülne valami elől – talán előlem, talán attól a felelősségtől, amit sosem akart igazán vállalni. – Sajnálom, Anna. Nem vagyok erre kész. – Ennyi volt. Az ajtó becsapódott mögötte, és én ott maradtam egyedül a sötét lakásban, a szívem helyén egy hatalmas ürességgel.

Aznap éjjel sírva hívtam fel anyámat. – Mama, Gábor elment. Egyedül vagyok. – A hangom elcsuklott, de ő csak annyit mondott: – Kislányom, erős vagy. Megoldod. És ha kell, itt vagyok.

A következő napokban minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. A szülés előtti félelem összekeveredett a magány fájdalmával. Amikor végül beindultak a fájások, anyám vitt be a kórházba. A szülőszobán csak ő fogta a kezemet, amikor megszületett Lili.

Az első hónapokban minden mozdulatom automatikus volt: etetés, pelenkázás, altatás. Néha úgy éreztem, mintha kívülről nézném magam. Gábor nem jelentkezett. Egyetlen üzenet, egyetlen telefon sem jött tőle. A barátnőim próbáltak segíteni – Zsófi gyakran áthozott egy tál levest vagy vigyázott Lilire pár órára –, de az éjszakák mindig hosszúak és magányosak voltak.

Aztán teltek a hónapok. Visszamentem dolgozni egy könyvelőirodába, Lilit bölcsibe írattam. Megtanultam egyedül intézni mindent: csekkeket befizetni, szerelőt hívni, beteg gyerekkel orvoshoz rohanni. Néha úgy éreztem, hogy túlélő vagyok egy háborúban, ahol minden nap újabb csatát kell megvívnom.

Anyám gyakran mondogatta: – Anna, ne zárkózz be! Engedd be az embereket az életedbe! De én féltem újra bízni bárkiben is.

Három év telt el így. Lili már beszélt, futkározott, és minden este megkérdezte: – Hol van az apukám? – Mindig azt mondtam neki: – Dolgozik messze. De egyszer majd találkozol vele.

Egy tavaszi délután volt, amikor minden megváltozott. Épp a játszótéren ültem egy padon, Lili homokozott a többi gyerekkel. Egyszer csak valaki leült mellém. Felnéztem: Gábor volt az. Ugyanaz a barna kabát volt rajta, mint amikor elment.

– Szia, Anna – mondta halkan.

A szívem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam megszólalni.

– Sokat gondolkodtam… Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit… de szeretném látni Lilit… és… szeretném jóvátenni azt, amit tettem.

A harag és a fájdalom egyszerre tört fel bennem. – Három évig nem kerestél minket! Tudod te egyáltalán, min mentünk keresztül? – A hangom remegett.

Gábor lehajtotta a fejét. – Gyáva voltam. Féltem attól az élettől, amit együtt kellett volna élnünk. De most már tudom, hogy hibáztam.

Lili odaszaladt hozzám: – Anya! Ki ez a bácsi?

Gábor térdre ereszkedett elé. – Szia Lili! Én vagyok az apukád…

Lili zavartan nézett rám. Éreztem, hogy minden döntés most rajtam múlik.

Az elkövetkező hetekben Gábor próbált részt venni az életünkben: eljött Lili óvodai ünnepségére, elvitte őt fagyizni. De bennem ott volt a félelem: mi van, ha újra eltűnik? Hogy bízhatnék benne újra?

Egy este anyámnál vacsoráztunk hármasban. Anyám csendben figyelte Gábort, majd egyszer csak megszólalt:

– Fiam, tudod te egyáltalán, mit jelent családnak lenni?

Gábor lesütötte a szemét. – Most már tanulom…

Az asztal fölött csend ült meg. Lili vidáman játszott a babájával, mintha semmi sem történt volna.

Éjszaka sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre ott marad bennem az a seb?

Másnap reggel Gábor üzenetet küldött: „Köszönöm, hogy legalább próbálkozol velem.”

A tükörbe néztem és megkérdeztem magamtól: Vajon lehet-e újrakezdeni valakivel, aki egyszer már összetörte a szívedet? Ti mit tennétek a helyemben?