„Elhagytad az apádat?” – Egy döntés súlya a családban
– Hogy tehetted ezt meg vele, Gabriella? – csattant fel Éva néni, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávéscsészével. A porcelán remegett az ujjai között, ahogy rám nézett.
A szívem összeszorult. A lakásban fojtogató csend lett, csak a falióra kattogása hallatszott. Anyám testvére, Éva néni mindig is szókimondó volt, de most minden szava úgy vágott belém, mintha ostorral csapott volna.
– Nem volt más választásom – suttogtam, de a hangom elhalt a szobában.
Apu, László, egész életében keményen dolgozott. Villanyszerelőként járta Budapest paneljeit, mindig segített mindenkinek. Amióta anyu meghalt, rám maradt minden: a ház, a munka, a gyerekek és persze apu gondozása. Eleinte csak apróságokban kellett segítenem: gyógyszerek, bevásárlás, orvoshoz kísérés. De aztán jöttek a rosszabb napok. Egyre többször felejtett el dolgokat, néha rám sem ismert. Egyszer éjjel eltűnt – hajnalban találtam meg a közeli parkban, pizsamában, mezítláb.
Akkor döntöttem el: nem bírom tovább egyedül. Az orvos is azt mondta, hogy szakellátásra van szüksége. Hónapokig kerestem megfelelő helyet, végül találtam egy tiszta, barátságos idősotthont Zuglóban. Amikor először bementünk, apu csak annyit mondott: „Ugye nem hagysz itt?”
Azóta minden nap látogatom. Viszek neki pogácsát, beszélgetünk az unokákról. De a család… A család nem bocsátja meg.
– Mindenki ezt csinálja manapság – mondta Zsolt bátyám legutóbb a telefonban. – Kidobjuk az öregeket, mint egy régi bútort. Nem csoda, hogy apu állapota romlik.
– Zsolt, te mikor láttad utoljára? – kérdeztem vissza fáradtan.
– Nem erről van szó! – vágott vissza. – Te vagy a lánya! Neked kellett volna gondoskodnod róla!
A szavak úgy égtek belém, mint a forró vas. Hát tényleg ilyen egyszerű lenne? Hogy én vagyok a hibás mindenért?
Az unokatestvérek is csak suttognak mögöttem: „Gabriella már nem is törődik az apjával.” Pedig ők sosem jöttek segíteni. Amikor kértem őket, hogy maradjanak vele egy délutánra, mindig volt valami kifogás: munka, gyerekek, fáradtság.
Egyik este a férjemmel, Gáborral ültem a kanapén.
– Szerinted tényleg rosszat tettem? – kérdeztem halkan.
Gábor megszorította a kezem.
– Nem tudtad volna tovább csinálni. Nézd meg magad! Folyton fáradt vagy, sírsz éjszakánként… Lászlónak most ott jobb helye van.
De hiába mondta ezt Gábor, hiába próbáltam meggyőzni magam is: minden alkalommal, amikor apu rám néz azokkal a nagy barna szemeivel és azt kérdezi: „Mikor megyünk haza?”, összetörök belül.
A családi ebédek is megváltoztak. Régen minden vasárnap összegyűltünk anyám régi lakásában: húsleves, rántott hús, krumplipüré. Most már csak csend van az asztal körül; mindenki kerüli a tekintetem.
Egyszer Éva néni odasúgta nekem:
– Tudod, amikor anyád beteg volt, én ápoltam őt hónapokon át. Nem adtam be sehova.
– Akkor még fiatalabbak voltatok – válaszoltam halkan. – Most minden más…
De ezt senki sem akarja meghallani.
A gyerekeim is érzik a feszültséget. Anna egyszer azt kérdezte:
– Anya, miért nem lakik nagypapa velünk?
Nem tudtam mit mondani neki. Hogy magyarázzam el egy tízévesnek azt az állandó félelmet és kimerültséget? Hogy néha már attól féltem, valami bajt csinál magának vagy nekünk?
Az idősotthonban dolgozó nővérek kedvesek. László bácsi mindig mosolyog rájuk – de amikor elmegyek tőle, látom rajta a szomorúságot. Néha azt hiszem, haragszik rám.
Egyik nap Zsolt mégis bejött velem látogatni.
– Szia apa! – mondta bizonytalanul.
Apu felnézett rá, de mintha nem ismerte volna fel.
– Ki maga? – kérdezte halkan.
Zsolt arca eltorzult.
Hazafelé menet csendben ültünk az autóban.
– Lehet… lehet, hogy igazad volt – mondta végül Zsolt. – Nem tudtam volna ezt végignézni otthon.
De ez sem segített igazán. A bűntudat maradt.
Minden este azon gondolkodom: vajon tényleg elhagytam az apámat? Vagy csak azt tettem, amit muszáj volt? Miért olyan nehéz ezt elfogadni Magyarországon? Miért hisszük azt, hogy aki idősotthonba adja a szerettét, az rossz ember?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e jól dönteni ebben a helyzetben?