Elhagyott gyökerek: Egy magyar fiú küzdelmei és reményei

– Miért nem kellettem senkinek? – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben a plafont bámultam a sárga csempés, dohos szagú gyerekkórház szobájában. A nővér, Marika néni, épp akkor lépett be, kezében egy pohár vízzel.

– Gábor, megint nem aludtál? – kérdezte halkan, mintha attól félne, hogy a kérdésével összetör valamit bennem.

Csak megráztam a fejem. Nem tudtam aludni. A gondolatok, mint valami makacs szúnyogok, zümmögtek a fejemben: miért hagyott ott az anyám? Miért nem kellettem neki? Miért néznek rám furcsán az emberek?

Azt mondták, egy ritka genetikai rendellenességgel születtem. A bőrömön foltok, az arcom aszimmetrikus. Gyerekként azt hittem, ez csak egy rossz álom, amiből majd felébredek. De nem ébredtem fel.

Az első nevelőszülőmnél, a Szabóéknál, minden nap egy harc volt. Szabó néni mindig azt mondta:

– Gábor, próbálj meg rendesen viselkedni! Ne csinálj szégyent nekünk!

De hiába próbáltam megfelelni, a falu gyerekei csak „foltosnak” hívtak. Az iskolában is kirekesztettek. Egyedül ültem az udvaron, néztem, ahogy a többiek fociznak. Egyszer odajött hozzám egy fiú, Laci:

– Te miért vagy ilyen ronda?

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, és éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő.

A nevelőapám, Szabó bácsi, sosem szólt hozzám kedvesen. Egy este, amikor véletlenül eltörtem egy bögrét, rám ordított:

– Te szerencsétlen! Még erre sem vagy jó!

Aznap este sírva feküdtem le. Marika néni hangja visszhangzott a fejemben: „Nem te tehetsz róla, Gábor.” De én mégis magamat hibáztattam.

Tizenhárom évesen újra költöznöm kellett. A következő családnál, a Kovácséknál már nem voltak ilyen kemények velem, de ott is kívülálló maradtam. Kovácsék saját gyerekei sosem fogadtak be igazán. Egy karácsonykor hallottam, ahogy Zsuzsi súg valamit az anyjának:

– Anya, miért kell itt lennie? Olyan ijesztő…

Az ünnepi asztalnál úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék.

Az iskolában egyetlen barátom sem volt. A tanárok sajnáltak, de ez csak még rosszabbá tette. A legrosszabb azonban az volt, amikor az orvosok azt mondták: „Ezzel együtt kell élned egész életedben.” Akkor úgy éreztem, nincs tovább.

Tizenhat évesen elhatároztam, hogy megkeresem az igazi anyámat. Megszereztem a kórházi papírokat – titokban –, és elindultam Budapestre. A cím alapján egy panelházhoz jutottam Újpesten. A liftben remegő kézzel nyomtam meg a csengőt.

Egy középkorú nő nyitott ajtót. Az arca ismerős volt – mintha magamat látnám idősebben.

– Tessék? – kérdezte zavartan.

– Én… én vagyok Gábor – mondtam halkan. – A fia.

A nő arca elsápadt. Hosszú csend következett.

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta végül hidegen.

– Kérem… csak egyszer beszéljen velem! – könyörögtem.

– Menj el innen! – csapta be az ajtót.

Ott álltam a folyosón, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből. Visszamentem az otthonba. Aznap este Marika néni leült mellém.

– Gábor, tudom, hogy fáj. De nem vagy egyedül.

– Dehogynem – suttogtam.

Az évek teltek. Érettségiztem – nem volt könnyű, de sikerült. Az otthonban dolgozó pszichológus biztatott:

– Gábor, te erősebb vagy annál, mint gondolod.

Elkezdtem önkénteskedni egy alapítványnál, ahol hasonló sorsú gyerekekkel foglalkoztunk. Ott ismertem meg Annát is – ő volt az első ember az életemben, aki nem nézett rám furcsán.

Egyik este együtt sétáltunk a Duna-parton.

– Te sosem félsz attól, hogy elhagynak? – kérdeztem tőle.

– Mindenki fél ettől – mosolygott szomorúan –, de te már túl vagy a legrosszabbon.

Anna mellett kezdtem elhinni, hogy talán mégis van helyem ebben a világban. Hogy nem vagyok selejt.

Most huszonöt éves vagyok. Dolgozom, albérletben lakom Budapesten. Néha még mindig visszatérnek a régi kérdések: Miért nem kellettem senkinek? Miért én?

De már tudom: nem az számít, honnan jöttem vagy milyen vagyok kívülről. Hanem az, hogy mit kezdek mindazzal, amit kaptam – vagy épp nem kaptam – az élettől.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elhagyott minket? Vagy örökre hordozzuk ezt a terhet?