Elhagyott a kilencedik hónapban, majd három év múlva bocsánatot kért – Az én történetem

– Miért most? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A hasam már hatalmas volt, a kisbabánk bármelyik pillanatban megszülethetett. Péter ott állt velem szemben, a tekintete üres volt, mintha már rég eldöntötte volna, hogy elmegy. – Nem bírom tovább, Anna – mondta halkan. – Nem vagyok kész erre.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Nyolc éve voltunk együtt. Soha nem költöztünk össze, mindketten szerettük a saját terünket, de amikor megtudtam, hogy babát várok, minden megváltozott. Azt hittem, ez majd közelebb hoz minket. Helyette Péter egyre távolabb került. Az utolsó hónapokban már alig beszéltünk egymással. Anyám szerint ez csak a férfiak félelme, majd elmúlik. De nem múlt el.

Aznap este Péter összepakolt néhány ruhát, és szó nélkül elment. Ott maradtam a lakásban, egyedül, a szülés előtt pár héttel. A barátnőim próbáltak vigasztalni, de csak sírtam és sírtam. Anyám átköltözött hozzám, hogy ne legyek magamra hagyva. Sosem felejtem el azt az éjszakát: a csendet, a sötétséget, és azt az ürességet, amit Péter hiánya hagyott maga után.

A szülés nehéz volt. Egyedül mentem be a kórházba, anyám fogta a kezemet. Amikor először megláttam Lilit, minden fájdalmam egy pillanatra eltűnt. De aztán újra rám tört: Péternek fogalma sincs róla, milyen gyönyörű a kislánya.

Az első hónapok rémálomszerűek voltak. Lili sokat sírt, én pedig alig aludtam. Anyám segített, de minden este magányosan feküdtem le. Néha azon kaptam magam, hogy Péter nevét suttogom álomban. Próbáltam elérni őt telefonon, de sosem vette fel.

A családom haragudott rá. Apám egyszerűen csak annyit mondott: „Férfi ilyenre nem képes.” A nővérem szerint örüljek, hogy megszabadultam tőle. De én nem tudtam gyűlölni Pétert. Csak értelmet akartam találni abban, ami történt.

Lili hároméves lett. Már beszélgetett velem, rajzolt nekem anyák napjára, és minden este megkérdezte: „Hol van az apukám?” Mindig azt mondtam neki: „Ő most messze van.” Nem tudtam mást mondani.

Egy esős őszi délután csöngettek. Lili éppen aludt. Kinyitottam az ajtót – Péter állt ott. Ugyanaz a kabát volt rajta, mint amikor elment. Megöregedett, a szeme alatt mély árkok húzódtak.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani. Beengedtem. Leültünk a nappaliban. Sokáig csak néztük egymást.

– Sajnálom – törte meg végül a csendet. – Gyáva voltam. Megijedtem attól, hogy apa leszek. Nem tudtam, hogyan kellene csinálni…

– És most? – kérdeztem keserűen.

– Most már tudom, hogy hibáztam. Szeretnék része lenni Lili életének… és a tiédnek is, ha engeded.

Felnevettem – keserűen és fáradtan.

– Három évig nem hallottam felőled! Tudod te egyáltalán, min mentem keresztül? Hogy minden este sírtam? Hogy Lili minden nap kérdezte, hol vagy?

Péter lehajtotta a fejét.

– Nincs mentségem. Csak annyit kérek… hadd ismerjem meg őt.

Nem tudtam mit mondani. Ott ült velem szemben az a férfi, akit valaha szerettem – és aki a legnagyobb fájdalmat okozta nekem.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Anyám dühösen csapta le a telefont, amikor elmeséltem neki Péter visszatérését.

– Ne engedd vissza! – mondta határozottan. – Megint csak összetör téged!

De Lili másnap reggel újra megkérdezte: „Anya, mikor jön haza az apukám?”

Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. Megbocsássak neki? Vagy védjem meg magunkat tőle? Vajon lehet-e újrakezdeni valamit ennyi fájdalom után?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk az elhagyás fájdalma?