Egyedül négy gyerekkel: Egy apa harca a rendszerrel és önmagával

– Apa, mikor jössz haza? – kérdezte Zsófi, a legkisebb lányom, miközben a kabátomat vettem fel. Az ajtóban álltam, a kulcs már a kezemben, de a szívem nehezebb volt, mint valaha.

– Mire elalszol, már itthon leszek – próbáltam mosolyogni, de a hangom elárulta az aggodalmamat. Bence, a legidősebb fiam, csak némán bólintott. Tizenöt éves, és most rá bízom Zsófit, Annát és Petit. Nem mintha választásom lenne: a műszakom kezdődik a gyárban, és ha nem megyek be, elveszítem az állásomat.

Az utca sötét volt, ahogy kiléptem. A hideg szél az arcomba csapott, de nem ez fagyasztott le igazán, hanem a gondolat: vajon jó apa vagyok-e? Az anyjuk három éve elment. Egyik reggel felébredtem, és csak egy cetlit találtam az asztalon: „Sajnálom, nem bírom tovább.” Azóta minden nap harc. A reggeli kakaó, a házi feladat, a mosás, a főzés – mindent egyedül csinálok. És most még ez is.

A műszak alatt végig csak rájuk gondoltam. Vajon Bence tudja-e majd kezelni Annát, ha hisztizik? Zsófi sírni fog-e utánam? Peti megint összeveszik-e a testvéreivel? A telefonomat néztem minden szünetben, de nem jött üzenet. Talán minden rendben van.

Hazafelé menet már világosodott. A lakásban csend volt. Bence álmosan ült az asztalnál.

– Minden rendben volt? – kérdeztem halkan.

– Igen – mondta. – Zsófi sírt egy kicsit, de aztán elaludt. Anna nem akarta megenni a vacsorát, de végül megette. Peti meg… hát ő mindig balhézik.

Megkönnyebbültem. De csak egy pillanatra.

Két nappal később kopogtak az ajtón. Egy nő állt ott, mellette egy férfi – mindketten komor arccal.

– Jó napot kívánok, Szabó Tamás vagyok a Gyermekvédelmi Szolgálattól. Bejöhetünk?

A gyomrom görcsbe rándult. Beengedtem őket. Kérdezgettek: hol voltam aznap este? Ki vigyázott a gyerekekre? Hány éves Bence? Hányszor fordult elő ilyen?

– Nézze, uram – mondta a nő –, tudjuk, hogy nehéz helyzetben van. De törvény szerint tizenöt éves gyerekre nem lehet három kistestvért rábízni egész éjszakára.

– Mit tehettem volna? – fakadtam ki. – Ha nem dolgozom, nincs miből élni! Nincs nagyszülő, nincs rokon! Nem hagyhatom ott őket az utcán!

A férfi csak bólintott.

– Megértjük, de kötelességünk jelenteni az esetet. Lehet, hogy eljárás indul ön ellen.

Aznap este nem aludtam. Bence bejött hozzám.

– Apa… miattam lesz bajunk?

– Nem miattad – mondtam halkan. – Azért, mert ilyen világban élünk.

A következő hetek rémálomként teltek. Papírokat töltöttem ki, meghallgatásokra jártam. A munkahelyemen is megtudták: „Nem tudsz vigyázni a saját gyerekeidre?” – kérdezte az egyik kolléga gúnyosan. Mások csak sajnálkozva néztek rám.

A gyerekek is érezték a feszültséget. Anna bezárkózott magába, Zsófi éjszakánként sírt. Peti dühös lett mindenre és mindenkire.

Egy este összevesztem Bencével.

– Miért nem tudsz jobban vigyázni rájuk? – csattantam fel fáradtan.

– Mindent megtettem! – kiabált vissza könnyes szemmel. – Nem én akartam ezt! Én is csak gyerek vagyok!

A szavai arcul csaptak. Igaza volt. Elfelejtettem, hogy ő is csak egy tizenöt éves fiú, akinek hirtelen kellett felnőnie.

A bírósági tárgyaláson remegő kézzel ültem le. Az ügyvédem azt mondta: „Az ön helyzete sajnos nem egyedi Magyarországon.” A bíró szigorúan nézett rám.

– Szabó úr, ön szerint felelősségteljes döntés volt tizenöt éves fiára bízni három kistestvérét egész éjszakára?

– Nem volt más választásom – suttogtam.

A döntés: figyelmeztetés és rendszeres ellenőrzés a családsegítőtől. Megkönnyebbülés? Talán. De a szégyen és a félelem maradt.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol húzódik a határ felelősség és felelőtlenség között? Mi számít valódi gondatlanságnak? És vajon hány szülő él még így ebben az országban?

Néha úgy érzem, mindenki ítélkezik felettem – de senki sem segít igazán. Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak túl sokat várunk el egymástól ebben az országban?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az igazi határ jó szülő és rossz szülő között?