Egy szűk lakásban három szív: Egy házasság határán
– Nem hiszem el, hogy ezt csak így eldöntötted! – kiabáltam Zoltánnal, miközben a konyhapulton remegő kezemmel próbáltam elmosogatni a reggeli csészéket.
– Nincs más választásunk, Éva. Dóra felvételt nyert az egyetemre, és Pécsen nincs hol laknia. Ez csak természetes – válaszolta halkan, de éreztem a hangjában a feszültséget.
Két éve vagyunk házasok. Amikor Zoltánnal megismerkedtem, már túl volt egy váláson, és volt egy kamasz lánya. Akkor azt gondoltam, ez nem jelenthet akadályt. Sőt, valahol büszke voltam rá, hogy képes volt újrakezdeni az életét. De most, hogy Dóra beköltözik hozzánk a mindössze 34 négyzetméteres garzonba, minden eddigi bizonyosságom szertefoszlott.
Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam, miközben Zoltán halkan szuszogott mellettem. Vajon tényleg ennyire önző vagyok? Vagy csak félek attól, hogy elveszítem azt a kevés magánéletet is, ami még megmaradt?
Dóra érkezése előtt két nappal már minden idegszálam pattanásig feszült. A lakásban minden zugot átnéztem, próbáltam helyet csinálni a holmijának. De hiába pakoltam át a ruháimat, a könyveimet, minden sarokban ott voltak a saját emlékeim – az én életem darabjai, amiket most félre kellett tolnom valaki más miatt.
Aztán megérkezett Dóra. Egy nagy bőrönddel és egy hátizsákkal állt az ajtóban. Magas volt és vékony, a haja copfba kötve, az arca zárkózott. Zoltán átölelte, én pedig próbáltam mosolyogni.
– Szia Dóra! Örülök, hogy itt vagy – mondtam neki.
– Szia – felelte halkan, és máris befelé indult.
Az első napokban mindenki igyekezett alkalmazkodni. Dóra csendben volt, órákig tanult az asztalnál vagy a telefonját nyomkodta. Zoltán próbált mindkettőnk kedvében járni: reggelit készített nekünk, viccelődött. De a feszültség ott vibrált a levegőben.
Egyik este, amikor Zoltán később ért haza a munkából, Dóra odajött hozzám a konyhába.
– Nem baj, ha később zuhanyozom? Sokat kell még tanulnom ma estére – kérdezte.
– Persze – válaszoltam automatikusan. De belül forrtam. Minden apró kompromisszum egy újabb darabot szakított ki belőlem.
Aztán jöttek az első viták Zoltánnal. Egy este nem bírtam tovább:
– Nem érzem magam otthon ebben a lakásban! Mindenhol csak Dóra cuccai vannak! Még a fürdőszobában is alig férek el!
– Próbálj meg türelmesebb lenni – kérte Zoltán. – Ez csak átmeneti. Ha vége az első évnek, talán talál albérletet vagy kollégiumot.
– És addig? Addig nekem nincs saját életem? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.
Zoltán csak hallgatott. Tudtam, hogy ő is szenved ettől az egésztől, de nem tudott mit tenni.
A helyzet napról napra romlott. Egy este Dóra sírva jött ki a fürdőből.
– Miért utálsz engem? – kérdezte tőlem remegő hangon.
– Nem utállak… csak… nehéz ez nekem is – próbáltam magyarázni.
– Azt hittem, örülni fogsz nekem – suttogta.
Ott álltunk egymással szemben két idegenként egy szűk folyosón. Akkor értettem meg igazán: nemcsak én vagyok áldozat ebben a helyzetben. Dóra is elveszítette az otthonát, az anyjától elszakadt, most pedig egy idegen nővel kell együtt élnie.
Azóta sem lett könnyebb. Zoltán egyre többet dolgozik, hogy elkerülje a feszültséget. Én pedig egyre többször gondolok arra: vajon tényleg ezt akarom? Egy olyan életet, ahol sosem érzem magam igazán otthon?
Most itt ülök az ablakban és nézem az esti fényeket. Vajon van jogom ahhoz, hogy boldog legyek? Vagy csak önző vagyok? Ti mit tennétek a helyemben?