Egy Segítségkérés, Ami Mindent Megváltoztatott – Dóra és a Szomszéd Úr Története

– Anya, ne sírj, kérlek! – suttogtam, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy anyám a kezébe temeti az arcát. Az öcsém, Peti, a tolószékében ült mellettünk, és csendben nézett maga elé. A villany már csak pislákolt, mert spórolni kellett az árammal is. A hűtőben alig volt valami, és a régi Ladánk is végleg megadta magát tegnap este.

– Dóra, nem tudom, mit csináljunk – törte meg a csendet anyám. – Holnap el kellene vinni Petit a kórházba kontrollra, de nincs mivel…

A szívem összeszorult. Tizenhat éves voltam, de már régóta éreztem, hogy nekem kell erősebbnek lennem. Apánk évekkel ezelőtt elhagyott minket egy másik nőért, azóta anyám egyedül próbálta eltartani a családot. Peti születése óta mozgássérült, és minden nap újabb kihívást jelentett.

Az ablakon át láttam, ahogy a szomszéd házban kigyulladnak a fények. Szabó úr, a gazdag vállalkozó lakott ott. Mindenki tudta róla, hogy rideg ember, aki sosem beszélget senkivel. Mégis… valami azt súgta, hogy most nincs más választásom.

– Anya, én átmegyek Szabó úrhoz. Megpróbálom megkérni, hogy segítsen – mondtam halkan.

Anyám felkapta a fejét.

– Dóra, ne! Nem kérhetünk tőle semmit. Ő nem olyan ember…

– De muszáj! – vágtam rá. – Petinek szüksége van rád. És rám is.

Felálltam, magamra kaptam a kabátomat, és kiléptem a hideg estébe. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A kapu nyikorgott, ahogy átléptem rajta. A szomszéd ház ajtajánál haboztam egy pillanatig, majd bekopogtam.

Hosszú csend után ajtót nyitott egy magas, ősz hajú férfi. Szabó úr szigorú tekintettel nézett rám.

– Mit akarsz ilyen későn? – kérdezte.

– Elnézést kérek… Tudom, hogy nem szokás ilyet kérni… De az öcsém beteg, és anyám egyedül van… Elromlott az autónk… El tudna vinni minket holnap reggel a kórházba? – hadartam el egy szuszra.

Szabó úr arca meg sem rezdült.

– Miért pont hozzám jöttél? – kérdezte hűvösen.

– Mert nincs másunk – mondtam őszintén.

Hosszú másodpercekig csak nézett rám. Már majdnem sírva fakadtam, amikor végül bólintott.

– Rendben. Holnap reggel hétkor itt vagyok.

Hazamentem, és anyám hitetlenkedve hallgatta a hírt. Másnap reggel Szabó úr pontosan érkezett egy fényes fekete autóval. Segített beemelni Petit a hátsó ülésre. Az úton csendben ültünk mindannyian. A kórház előtt Szabó úr megvárta, míg végzünk a vizsgálattal.

A következő hetekben többször is segített nekünk: bevásárolt, elvitt minket orvoshoz vagy ügyeket intézni. Egyik este vacsorára is meghívott minket magához. Az asztalnál ülve először láttam rajta mosolyt.

– Tudjátok – kezdte halkan –, nekem is volt egy fiam. Ő is beteg volt… De én nem voltam mellette eléggé.

Anyám szemében könnyek csillantak meg.

– Köszönjük, hogy segít nekünk – mondta halkan.

Szabó úr csak bólintott.

A falu lassan beszélni kezdett rólunk. Voltak, akik irigykedtek; mások azt mondták, kihasználjuk Szabó urat. Egy nap az iskolában az egyik osztálytársam odaszólt:

– Na mi van, Dóra? Most már te is gazdag vagy?

Elpirultam és dühösen válaszoltam:

– Nem vagyok gazdag! Csak szerencsénk volt, hogy valaki segített!

Otthon anyám aggódva nézett rám.

– Nem akarom, hogy bántsanak emiatt…

– Anya, nem érdekelnek! Nekünk most végre van segítségünk! – mondtam elszántan.

Egy este Szabó úr átjött hozzánk egy nagy borítékkal.

– Ezt nektek hoztam – mondta csendesen.

A borítékban pénz volt – annyi, amennyiből új autót vehettünk volna. Anyám sírva fakadt.

– Ezt nem fogadhatjuk el…

Szabó úr leült mellénk.

– Tudják… amikor a fiam meghalt, azt hittem, soha többé nem tudok segíteni senkin. De maguk visszaadták nekem a reményt… Kérem, fogadják el!

Aznap este sokáig ültem az ablakban és néztem a csillagokat. Vajon tényleg csak szerencse volt? Vagy mindannyiunkban ott rejlik az erő, hogy változtassunk mások életén?

Ti mit gondoltok? Ha ti lettetek volna a helyemben, mertétek volna kérni segítséget?