Egy özvegy apa új reménye – és egy mondat, ami mindent megváltoztatott

– Apa, miért sírsz? – kérdezte halkan a lányom, Anna, miközben a nappali sarkában ültem, a kezem remegett a fényképalbum felett. A kép, amin Éva mosolyogva öleli magához a gyerekeket, mintha csak tegnap készült volna. Azóta minden megváltozott. Éva már nincs velünk. Három éve temettük el, és azóta minden napom harc volt: harc a magánnyal, a gyász fájdalmával, és azzal a félelemmel, hogy sosem leszek már teljes.

Aztán jött Zsuzsa. Egy véletlen találkozás a piacon, egy mosoly, egy rövid beszélgetés a paradicsomok felett. Hónapokig csak beszélgettünk, óvatosan kerülgetve egymás múltját. Ő is egyedülálló volt, de nem özvegy – elvált. A gyerekeim eleinte bizalmatlanul figyelték, de Zsuzsa türelmes volt. Lassan beengedtem őt az életembe, majd a családunkba is.

A mai napig emlékszem arra a vasárnap délutánra, amikor először együtt ebédeltünk mindannyian: én, Anna, Marci és Zsuzsa. A levegőben ott lebegett Éva hiánya, de Zsuzsa igyekezett oldani a feszültséget. Mosolygott, viccelődött Marcival, segített Annának a házi feladatban. Úgy tűnt, végre újra lehetünk boldogok.

Aztán eljött az a bizonyos családi összejövetel. Anyám is ott volt, Éva szülei is eljöttek – ők mindig is fontosak maradtak nekünk. Zsuzsa kissé feszélyezetten mozgott közöttük, de igyekezett kedves lenni mindenkivel. A vacsora közben azonban valami megváltozott.

– Tudjátok – kezdte Zsuzsa egy pohár bor után –, néha úgy érzem, mintha Éva árnyéka mindig itt lenne köztünk. Talán ideje lenne már továbblépni mindenkinek.

A mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Anyám szeme elkerekedett, Éva édesanyja elfordította a fejét. Anna keze megállt a levegőben, Marci pedig némán bámult maga elé. A csend szinte fájt.

– Zsuzsa… – próbáltam megszólalni, de nem jött ki hang a torkomon.

– Nem úgy értettem – kapkodott Zsuzsa –, csak… azt hiszem, mindenkinek jobb lenne, ha nem ragaszkodnánk ennyire a múlthoz.

Anna felpattant az asztaltól és kiszaladt a szobából. Marci utána ment. Éva édesanyja csendben sírt.

Az este hátralévő része kínos hallgatásban telt. Zsuzsa próbált magyarázkodni, de minden szava csak rontott a helyzeten. Amikor végre elmentek a vendégek, leültem Annával az ágy szélére.

– Apa… tényleg elfelejted anyát? – kérdezte könnyes szemmel.

– Soha – suttogtam. – Anyát nem lehet elfelejteni.

Aznap éjjel alig aludtam. Zsuzsa üzeneteket írt: „Sajnálom”, „Nem akartam bántani senkit”, „Csak azt szeretném, ha engem is elfogadnátok.” De bennem valami eltört. Vajon tényleg képes lennék új életet kezdeni úgy, hogy közben le kellene mondanom Éva emlékéről? Vagy csak önző vagyok, amiért ragaszkodom hozzá?

Másnap reggel Zsuzsa átjött. A gyerekek nem akartak vele beszélni. Leültünk a konyhában.

– Sándor – kezdte halkan –, tudom, hogy hibáztam. De én is csak szeretnék tartozni valahová…

– Értem – feleltem fáradtan –, de nekem Éva mindig része lesz az életemnek. Ha ezt nem tudod elfogadni…

Zsuzsa szeme megtelt könnyel.

– Próbáltam… de néha úgy érzem, mintha mindig kívülálló lennék.

– Nem vagy az – mondtam halkan –, de nem kérheted tőlem vagy a gyerekeimtől, hogy felejtsük el azt, aki mindent jelentett nekünk.

Hosszú csend következett. Végül Zsuzsa felállt és elment. Azóta sem láttam.

Azóta is minden este előveszem azt a fényképet Éváról és a gyerekekről. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újrakezdeni anélkül, hogy elárulnánk a múltunkat? Vagy örökre két világ között fogok élni?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet igazán új életet kezdeni úgy, hogy közben hűek maradunk azokhoz, akiket elveszítettünk?