Egy lakás, két szív – Döntésem súlya az unokám jövőjéről

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted, Tamás! – csattant fel a fiam, Gábor, miközben az asztalra csapott. A porcelán csészék összekoccantak, mintha ők is érezték volna a feszültséget.

Ott ültem a konyhában, a régi, kopott székemen, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással azt kérdezné: „Jól döntöttél?”

Az egész akkor kezdődött, amikor Gábor elhagyta a feleségét, Andreát egy másik nőért. A családunk addig sem volt tökéletes, de ez mindent felborított. Andrea összetört, az unokám, Lili pedig napokig nem szólt senkihez. Én voltam az egyetlen, akihez még néha odabújt.

Egyik este Lili csendben ült mellettem a kanapén. A tévé halkan duruzsolt, de ő csak az ölembe hajtotta a fejét.

– Mama, most mi lesz velünk? – kérdezte halkan.

A szívem belesajdult. Tudtam, hogy valamit tennem kell. Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, és csak Lili arcát láttam magam előtt. Aztán meghoztam a döntést: a lakásomat ráhagyom Lilire. Legalább neki legyen biztos jövője.

Másnap elmentem a közjegyzőhöz. Az ügyvédnő, Kiss Judit, megértően bólogatott.

– Biztos ebben? – kérdezte.

– Igen – feleltem határozottan. – Az unokám az egyetlen, akiben most bízni tudok.

Amikor Gábor megtudta, kitört a vihar. Azt mondta, elárultam őt, hogy nem gondolok rá, hogy most mindent elveszít. De én csak Lilit láttam magam előtt, ahogy sír az apja miatt.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor ritkábban jött át hozzám. Andrea még mindig haragudott rá, de legalább Lili kezdett újra mosolyogni. Együtt főztünk gulyást, néztük a régi fényképeket, és próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Egy este azonban Lili is kiborult.

– Mama, miért veszekednek miattam? – kérdezte könnyes szemmel. – Nem akarom, hogy miattam haragudjanak egymásra.

Megöleltem őt, de belül én is sírtam. Vajon tényleg jót tettem? Vagy csak még jobban szétszakítottam a családot?

A faluban hamar elterjedt a hír. A szomszédok összesúgtak mögöttem: „Láttad? Tamásné mindent az unokára íratott!” Volt, aki azt mondta, bölcs döntés volt; mások szerint önző vagyok.

Egyik nap Gábor új barátnője is megjelent nálam. Katalin fiatal volt és magabiztos.

– Szeretném megérteni, miért döntött így – mondta hidegen.

– Az unokámnak akartam jót – válaszoltam fáradtan.

– És mi lesz Gáborral? – kérdezte élesen.

Nem tudtam mit mondani. Gábor felnőtt férfi volt; felelősséget kellett volna vállalnia a tetteiért.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg helyesen cselekedtem? Lili boldogabb lett, de Gáborral egyre távolabb kerültünk egymástól. Néha úgy érzem, mintha két tűz közé szorultam volna: az anyai szeretet és a nagyszülői felelősség között vergődöm.

A karácsony közeledtével próbáltam újra összehozni a családot. Meghívtam mindenkit vacsorára. Andrea eljött Lili-vel, de Gábor csak késő este jelent meg – egyedül.

– Anya… – kezdte halkan –, lehet, hogy hibáztam. De te is…

Nem fejezte be a mondatot. Csak álltunk egymással szemben a konyhában, két megtört emberként.

Lili odaszaladt hozzánk és átölelt minket.

– Szeretlek titeket! – suttogta.

Akkor értettem meg igazán: talán nincs jó vagy rossz döntés. Csak szeretet van – és annak következményei.

Most itt ülök újra a kopott széken és azon tűnődöm: vajon tényleg jót tettem Lili-vel? Vagy csak magamat akartam megnyugtatni? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e egy családot újra összerakni egyetlen döntés után?