Egy Kézzel Kötött Sál Árnyékában: Egy Nagymama Vallomása
– Miért nem tudod egyszerűen elfogadni, hogy nem mindenki szereti a kézzel készült dolgokat? – csattant fel Dóra, az unokám felesége, miközben a sálat forgatta az ujjai között. A nappaliban csend lett, csak a kandalló pattogása hallatszott. Ott álltam, kezemben a forró teáscsészével, és éreztem, ahogy a szívem összeszorul.
Nem volt könnyű hónap. A nyugdíjam épphogy elég volt a rezsire és a gyógyszerekre. Minden forintot meg kellett néznem, és már régóta nem engedhettem meg magamnak, hogy drága ajándékokat vegyek karácsonyra. De a kötés mindig is megnyugtatott – anyámtól tanultam még gyerekkoromban, amikor a háború után sem volt semmink. Úgy gondoltam, egy kézzel kötött sálban benne van minden szeretetem, minden gondolatom.
Hetekig dolgoztam rajta esténként, miközben a tévében mentek a régi magyar filmek. Minden szemnél Dórára gondoltam: vajon örül majd neki? Vajon látja majd benne az igyekezetemet? Az unokám, Márk mindig azt mondta, Dóra szereti az egyedi dolgokat. Ezért választottam neki meleg, puha fonalat, halványkék színt – olyat, ami illik hozzá.
Az ünnepi vacsora után adtam át neki. Mindenki ott volt: Márk, Dóra, a lányom, Zsuzsa és az ő férje is. Dóra kibontotta a csomagot, végigsimított rajta, majd egy pillanatra elmosolyodott – de aztán valami megváltozott az arcán.
– Köszönöm szépen – mondta halkan, de nem nézett rám. Aztán letette maga mellé a sálat, mintha csak egy reklámszatyrot kapott volna.
A többiek próbálták menteni a helyzetet. Zsuzsa gyorsan témát váltott: – Mama, milyen finom lett ez a bejgli! De én már nem tudtam odafigyelni. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a szégyen és a csalódottság lassan elönt.
Később, amikor mindenki elment, Márk visszajött hozzám segíteni elpakolni. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Mama, ne vedd magadra – mondta halkan. – Dóra mostanában sokat dolgozik, fáradt…
– Nem erről van szó – suttogtam. – Csak… azt hittem, örül majd neki. Tudod, mennyit dolgoztam rajta?
Márk csak bólintott. Nem mondott semmit – talán ő is érezte, hogy ez most több annál, mint hogy valaki nem örül egy ajándéknak.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak régi karácsonyok: amikor még együtt díszítettük a fát Zsuzsával és a férjemmel, Lajossal. Akkoriban minden apróságnak örültünk – egy narancsnak is. Most meg… mintha semmi sem lenne elég jó.
Másnap reggel Dóra felhívott.
– Szeretnék bocsánatot kérni – mondta gyorsan. – Fáradt voltam tegnap este… Nem akartalak megbántani.
– Nem haragszom – válaszoltam. – Csak szerettem volna valami személyeset adni neked.
– Tudom… Csak… nekem ezek a kézzel készült dolgok mindig kicsit… idegenek. Anyukám is sokat kötött nekem gyerekkoromban, de valahogy sosem hordtam őket szívesen.
Hallgattam egy darabig. Próbáltam megérteni őt – de közben azt is éreztem: talán sosem fogjuk igazán megérteni egymást.
A következő hetekben többször is eszembe jutott ez az este. A boltban ismerősökkel találkoztam; egyikük panaszkodott, hogy az unokája csak pénzt kér karácsonyra. Másikuk azt mondta: „Ma már senki sem értékeli az időt és az energiát.”
Vajon tényleg így van? Vagy csak mi öregszünk meg lassan?
A sál ott maradt nálam egy széken hetekig. Néha megsimogattam – mintha mégis lenne benne valami vigasz. Aztán egy nap elhatároztam: elviszem a helyi idősek otthonába. Ott biztosan lesz valaki, aki örül neki.
Amikor átadtam egy idős néninek, aki épp kint ült a padon és fázott, úgy ölelte magához a sálat, mintha kincset kapott volna.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: talán nem is az ajándék számít igazán, hanem az, hogy kinek adjuk.
Most itt ülök az ablak mellett, nézem a hóesést és azon tűnődöm: vajon hol rontottuk el? Miért lett ilyen nehéz egymást megérteni? Ti mit gondoltok: tényleg elveszett volna az ajándékozás igazi jelentése?