„Egy hét múlva egyedül mentem az ügyvédhez: amikor a gyerekeid csak az örökség miatt törődnek veled”
– Mama, ne aggódj, minden rendben lesz! – hallottam Zsuzsi hangját, miközben a mentőautóban feküdtem. A hőség szinte fojtogató volt, a testem remegett, és minden porcikám sajgott. A lányom szorította a kezem, de a tekintetében valami furcsa hidegség csillant meg. Ott ült mellettem az unokám apja, Gábor is, aki egész úton csak a telefonját nyomkodta.
A kórházban gyorsan elláttak. Az orvosok szerint szerencsém volt, hogy időben beértem. Zsuzsi aggódó arccal hajolt fölém, de amikor azt hitte, alszom, halkan odasúgta Gábornak:
– Ha most történik vele valami, legalább nem lesz vita az örökségen.
A szívem összeszorult. Hát ennyit jelentek nekik? Egy ház a Rózsadombon, néhány megtakarítás, és kész? Aznap este nem jött álom a szememre. A kórházi ágyon feküdve újra és újra lejátszottam magamban a beszélgetésüket. Vajon mindig is így gondolkodtak rólam? Vagy csak mostanra váltam teherből lehetőséggé?
Másnap reggel Zsuzsi behozott egy termosz kávét és egy doboz friss pogácsát. Mosolygott, de a mosolya mögött ott bujkált valami számító. – Mama, ha jobban leszel, beszélnünk kell majd a házról. Tudod, Gáborral kinéztünk egy telket Biatorbágyon, de csak akkor tudjuk megvenni, ha… – elharapta a mondatot.
– Ha mi? – kérdeztem halkan.
– Ha egyszer majd… tudod…
Nem válaszoltam. Csak bólintottam, mintha nem érteném. De minden világos volt. Aznap délután bejött hozzám az unokám is, Bence. Ő legalább őszinte volt:
– Mama, ha meghalsz, én örökölhetem a biciklidet? – kérdezte ártatlanul.
Elmosolyodtam, de belül sírtam. Vajon tényleg csak ennyit jelentek nekik? Egy bicikli, egy ház, néhány forint?
A következő napokban Zsuzsi és Gábor felváltva jöttek be hozzám. Mindig hoztak valamit: gyümölcsöt, újságot, vagy csak egy mosolyt. De minden mozdulatukban ott volt a türelmetlenség. Egyik este hallottam, ahogy a folyosón vitatkoznak:
– Nem lehetne gyorsabban intézni ezt? – kérdezte Gábor.
– Nem siettethetjük! – válaszolta Zsuzsi idegesen. – Mégiscsak az anyám!
– De hát már 68 éves! És az orvos is mondta, hogy gyenge a szíve…
A könnyeim csorogtak a párnára. Ekkor döntöttem el: nem hagyom magam kihasználni.
Egy hét múlva kiengedtek a kórházból. Zsuzsiék hazavittek, de már nem éreztem otthon magam a saját házamban sem. Minden tárgyra úgy néztek, mintha már az övék lenne. Gábor még azt is megkérdezte:
– Mama, hol tartod a lakáskulcsokat? Tudod, ha bármi történne…
Aznap este felhívtam régi barátnőmet, Marikát.
– Marika, szerinted normális ez? Hogy a saját lányom csak az örökség miatt törődik velem?
– Sajnos sokaknál így van – sóhajtott Marika. – De te még dönthetsz.
Másnap reggel felöltöztem, és elmentem az ügyvédhez. A régi végrendeletemet széttéptem előtte.
– Szeretném módosítani – mondtam határozottan.
Az ügyvéd rám nézett.
– Biztos ebben?
– Soha nem voltam biztosabb semmiben.
Új végrendeletet írtam: a házat egy alapítványnak adományozom majd, amely idős embereket segít. A megtakarításaimat pedig Marikára hagyom – ő volt az egyetlen, aki mindig mellettem állt.
Amikor hazamentem, Zsuzsi már várt rám.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakodva.
– Sétáltam egyet – feleltem nyugodtan.
Aznap este elővettem egy régi családi fotót. Néztem Zsuzsi mosolyát rajta – akkor még őszinte volt. Vajon hol rontottam el? Miért lett fontosabb az örökség minden másnál?
Azóta is gyakran gondolkodom ezen. Vajon tényleg csak pénz és ház számít manapság? Vagy van még helye a szeretetnek is ebben a világban?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudjátok bocsátani azt, ha valaki csak érdekből törődik veletek?