Egy fáradt anya, egy beteg kisfiú és egy ismeretlen kedvessége – Egy budapesti vonatút története

– Kérem, ne haragudjon, de nem tudná kicsit halkabban síratni a gyereket? – sziszegte mellettem egy középkorú nő, miközben a kisfiam, Marci, már órák óta lázas volt és nyűgösen sírt az ölemben. A MÁV InterCity zsúfolt kocsijában ültem, a Debrecen–Budapest vonalon, és úgy éreztem, mindenki engem néz. A tekintetekben fáradtság, bosszúság és némi szánalom keveredett.

A férjemmel, Gáborral már napok óta veszekedtünk. Ő azt mondta, túl sokat vállalok magamra, hogy nem kellene egyedül utaznom Marcival, főleg most, hogy beteg. De nem volt más választásom: anyukám kórházba került Debrecenben, és nekem ott kellett lennem mellette. Gábor nem tudott szabadságot kivenni, így ketten indultunk útnak. Most pedig, hazafelé tartva, minden perc egy örökkévalóságnak tűnt.

A vonat ablakán túl szürke eső verte az üveget. Marci forró homlokát simogattam, miközben próbáltam elnyomni a sírást a torkomban. A mellettem ülő nő továbbra is rosszallóan nézett rám. – Talán adjon neki vizet vagy valamit – mondta halkan, de éreztem a szemrehányást a hangjában.

Ekkor egy fiatal férfi lépett oda hozzánk. Magas volt, sötétbarna haja kissé ziláltan lógott a homlokába. – Elnézést, én ott ülök az ablaknál – mutatott a nő mögötti ülésre –, de látom, mennyire nehéz most magának. Ha gondolja, cseréljünk helyet. Ott több hely van, és talán Marci is jobban elférne.

A nő kelletlenül felállt, és helyet cseréltünk. A férfi leült mellém, és mosolyogva rám nézett. – Kovács Ádám vagyok. Segíthetek valamiben? Van nálam egy kis gyümölcslé is, ha Marci elfogadja.

Először zavarban voltam. Nem szoktam idegenektől segítséget elfogadni, de most minden porcikámban éreztem a kimerültséget. – Nagyon köszönöm – suttogtam. Ádám elővette a gyümölcslevet, és óvatosan Marci kezébe adta a kis dobozt. Fiam végre abbahagyta a sírást, és kortyolgatni kezdte az italt.

– Tudja – kezdte Ádám –, nekem is van két kislányom. Tudom, milyen nehéz lehet egyedül utazni velük, főleg ha betegek.

– Gábor szerint túl sokat vállalok magamra – mondtam ki halkan, mintha csak magamnak beszélnék. – De anyukám beteg lett, nem hagyhattam magára.

Ádám bólintott. – Néha muszáj erősnek lenni. De néha az is kell, hogy elfogadjuk mások segítségét.

A vonat közben döcögött tovább az esőáztatta Alföldön át. Marci feje lassan lehanyatlott a vállamra; végre elaludt. Ádám csendben ült mellettem, néha rám mosolygott biztatóan. A mellettünk ülő nő is mintha megenyhült volna; egyszer még egy papírzsebkendőt is átnyújtott nekem.

A telefonon közben üzenet érkezett Gábortól: „Hogy vagytok? Mikor értek haza?” Egy pillanatra elöntött a harag: miért nem lehetett velem? Miért mindig nekem kell mindent megoldani? De aztán ránéztem Marcira és Ádámra – és rájöttem: néha nem azok segítenek rajtunk igazán, akiktől elvárjuk.

A Nyugati pályaudvarhoz közeledve Ádám felállt, segített levenni a csomagomat a csomagtartóról. – Ha gondolja, elkísérem önöket a taxiig – ajánlotta fel.

– Nagyon hálás vagyok – mondtam könnyes szemmel. – Nem is tudja, mennyit jelentett ez most nekem.

Ádám csak legyintett. – Néha mindannyiunknak szüksége van egy kis kedvességre.

A peronon búcsút vettünk egymástól. Marci még mindig aludt az ölemben; én pedig úgy éreztem magam, mintha újra tudnék hinni abban, hogy nem vagyok teljesen egyedül ebben a világban.

Otthon Gábor már várt minket az ajtóban. Nem szólt semmit; csak átölelt minket hosszan. Talán ő is megértett valamit abból, amit én ezen az úton megtanultam.

Most itt ülök Marci ágya mellett, figyelem az alvó arcát és azon gondolkodom: vajon miért olyan nehéz néha segítséget kérni vagy elfogadni? Miért hisszük azt, hogy mindent egyedül kell megoldanunk? Vajon ti is éreztétek már így magatokat?