Egy Anya Szíve és Fia: A Felújítás, Ami Szétszakította a Családunkat

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Gergő! – kiáltottam, miközben a fürdőszoba ajtajában álltam, és néztem, ahogy a fiam dühösen csapkodja a szerszámokat. A csempe darabjai szanaszét hevertek a földön, mintha csak a mi életünk darabjai lennének.

– Anya, ez csak egy fürdőszoba! – vágta oda Gergő, de a hangjában ott volt az a fojtott harag, amit hónapok óta éreztem rajta. – Nem kell mindenbe beleszólnod!

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez nem csak a fürdőszobáról szól. Az egész lakásfelújítás az ő ötlete volt, miután apja elment tőlünk tavaly ősszel. Akkor azt hittem, talán segít neki feldolgozni az egészet, ha új életet kezdünk egy megújult otthonban. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem, hogy minden egyes leverésre kerülő csempe egy darabot szakít ki belőlünk.

Gergő huszonkét éves volt, de még mindig velem lakott Zuglóban. Az apja új családot kezdett egy fiatalabb nővel Újpesten, és Gergőben valami megtört. Egyre kevesebbet beszélt hozzám, esténként csak bámulta a telefonját vagy eltűnt a barátaival. A felújítás ötlete először örömmel töltött el – végre valami közös projekt! De hamar rájöttem, hogy ez csak ürügy volt arra, hogy ne kelljen beszélgetnünk.

A munkások már két hete jártak hozzánk. A nappali tele volt porral és idegenekkel. A régi bútorokat letakartuk fóliával, mint valami múzeumi tárgyakat. Az egész lakás idegen lett számomra – és Gergő is egyre inkább azzá vált.

Egyik este, amikor már mindenki elment, leültem mellé a konyhában. A villanykörte gyengén világította meg az arcát.

– Gergő, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Most fáradt vagyok – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.

– Tudom, hogy nehéz neked… nekünk… de nem akarom, hogy így legyen közöttünk.

Végre rám emelte a tekintetét. A szemében düh és fájdalom keveredett.

– Anya, te sosem érted meg! Mindig csak aggódsz meg kérdezősködsz! Nem bírom már ezt! – felpattant és kiviharzott a lakásból.

Ott maradtam egyedül a konyhában. A csend szinte fájt. Eszembe jutottak azok az esték, amikor még kicsi volt és együtt főztünk vacsorát. Most már csak az üres tányérok maradtak utánunk.

Másnap reggel Gergő későn jött haza. Láttam rajta, hogy ivott. Nem szólt semmit, csak ledobta magát az ágyra. Próbáltam nem sírni, de a könnyek utat törtek maguknak.

A felújítás közben egyre több minden jött felszínre. Anyám – Gergő nagymamája – is gyakran bejárt hozzánk segíteni vagy legalábbis tanácsokat osztogatni.

– Éva, hagyd már azt a gyereket! Felnőtt ember! – mondta nekem egyik délután.

– De hát látod, mennyire szenved…

– Mindenki szenved néha. Te is szenvedtél apád miatt. De nem lehet mindent megoldani helyette!

Anyám szavai fájtak, de tudtam, igaza van. Mégis képtelen voltam elengedni Gergőt. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben azóta, hogy Laci elment.

A felújítás vége felé járva már alig beszéltünk egymással. Egyik este azonban váratlanul megszólalt:

– Anya… szerinted én is olyan leszek, mint apa?

Meglepődtem. Hosszú percekig csak néztem rá.

– Nem tudom, Gergő. De te nem ő vagy. Te döntöd el, milyen ember leszel.

Elfordult tőlem.

– Félek attól, hogy egyszer én is elhagyok majd mindenkit…

Odamentem hozzá és átöleltem. Először megfeszült, aztán lassan ellazult.

– Én mindig itt leszek neked – suttogtam.

A felújítás végül elkészült. A lakás szép lett – modern és világos –, de valami hiányzott belőle: a régi biztonságérzet. Gergő néhány héttel később bejelentette, hogy albérletbe költözik egy barátjával Kelenföldre.

– Szükségem van egy kis térre – mondta halkan.

Nem tiltakoztam. Csak bólintottam és segítettem neki csomagolni. Amikor elment, órákig ültem a nappaliban és néztem az új falakat. Vajon tényleg ennyire könnyű elveszíteni valakit? Vagy csak én kapaszkodtam túlságosan?

Most itt ülök egyedül ebben a szépen felújított lakásban és azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Lehet még újraépíteni azt, ami egyszer összetört? Ti mit tennétek a helyemben?