Egy anya bűntudata: Fiam választása és az én ellenállásom

– Gergő, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel szorítva a kávéscsészét. A fiam csak állt velem szemben, szemeiben makacs elszántság csillogott.

– Anya, én szeretem Katát. És a kislányát is. Ez az én döntésem – mondta halkan, de határozottan.

A szívem összeszorult. Annyi mindenen mentünk keresztül ketten, mióta az apja elhagyott minket. Gergő akkor még csak hároméves volt, én pedig huszonhat. Egyedül maradtam egy panelház negyedik emeletén, két állásban dolgoztam, hogy mindent megadhassak neki. Minden áldozatomat azért hoztam, hogy neki könnyebb legyen az élete, mint nekem volt. Most pedig azt láttam, hogy önként vállalja ugyanazokat a nehézségeket, amiktől én meg akartam óvni.

– Nem akarom, hogy ugyanazokon menj át, mint én – suttogtam. – Egy egyedülálló anya mellett nem lesz könnyű dolgod. Gondolj bele, mennyi felelősség hárul majd rád! Nem csak Katát kapod, hanem a gyerekét is.

Gergő felsóhajtott. – Tudom, anya. De én ezt akarom. Szeretem őket.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A gondolataim csak köröztek: vajon hol rontottam el? Miért nem látja Gergő, hogy ez mekkora teher lesz neki? Miért nem választ inkább egy „egyszerűbb” lányt? Aztán eszembe jutottak a saját anyám szavai: „Te is túl fiatalon mentél férjhez.” Akkor gyűlöltem őt ezért. Most mégis ugyanazokat a hibákat követtem el.

A következő hetekben egyre feszültebb lett köztünk a viszony. Gergő gyakran későn jött haza, vagy egyáltalán nem is aludt otthon. Egyszer sem hozta el Katát hozzánk bemutatni. Éreztem, hogy távolodik tőlem, de képtelen voltam lenyelni a büszkeségemet és bocsánatot kérni.

Egy vasárnap reggel aztán váratlanul becsöngettek hozzánk. Az ajtóban ott állt Gergő – mellette egy fiatal nő és egy kislány. Kata szelíden mosolygott rám, a kislány pedig félénken bújt hozzá.

– Anya, ők azok – mondta Gergő halkan.

Kata előrelépett. – Jó napot kívánok, Ilona néni! Nagyon örülök, hogy végre találkozunk.

Éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. Udvariasan bólintottam, de belül tomboltam. Az ebéd kínos csendben telt. Kata próbált beszélgetést kezdeményezni, de én csak röviden válaszolgattam. A kislány, Lili, csendben rajzolgatott az asztalnál.

Miután elmentek, Gergő rám förmedt:
– Miért vagy ilyen rideg? Miért nem tudsz örülni nekem?
– Mert félek! – tört ki belőlem. – Félek, hogy összetörik a szíved! Félek, hogy túl nagy terhet veszel magadra!
– De anya, ez az én életem! Nem akarok úgy élni, ahogy te elképzeled!

Aznap este sírva ültem a kanapén. A múltam árnyai kísértettek: az apja elhagyása, a magányos esték, a pénztelenség. Mindentől meg akartam óvni Gergőt – de közben lehet, hogy épp én teszem tönkre az életét?

A következő hónapokban Gergő egyre ritkábban keresett. Hallottam róla ismerősöktől: összeköltöztek Katával és Lilivel egy kis albérletben Zuglóban. Egyik este felhívott:
– Anya, meghívlak benneteket az esküvőnkre.
A hangja távoli volt.
– Nem tudom… – kezdtem bizonytalanul.
– Ha nem jössz el, azt sosem bocsátom meg – mondta halkan.

Az esküvő napján mégis elmentem. A templomban ülve néztem őket: Gergő boldogan mosolygott Katára és Lilire. Akkor értettem meg: lehet, hogy nehéz lesz az útjuk, de ők egymást választották.

Az esküvő után odamentem Katához.
– Sajnálom… – suttogtam könnyes szemmel. – Csak féltelek benneteket.
Kata megölelt.
– Tudom, Ilona néni. Én is féltem. De együtt minden könnyebb lesz.

Azóta eltelt három év. Gergőék boldogok – bár néha panaszkodnak a pénzre vagy a fáradtságra, de szeretik egymást. Lili már iskolás; néha nálam alszik hétvégén. Én pedig minden nap megbánom, hogy majdnem elveszítettem a fiamat a saját félelmeim miatt.

Vajon hány szülő követi el ugyanezt a hibát? Miért olyan nehéz elengedni a gyerekeinket és elfogadni az ő választásaikat? Talán most már késő… vagy még mindig van esélyem jóvátenni mindezt?