Egy ajándék, ami túl sok: Családi kötelékek határán
– Nem hiszem el, anya! – kiáltottam fel, miközben a telefon szorosan a fülemhez tapadt. – Hogy gondolhatod ezt komolyan? A lakásomat? Nekik?
A konyhaasztalnál ültem, a kávém már rég kihűlt, de a kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. Anyám hangja a vonal másik végén fáradtan, de határozottan csengett:
– Lilla, tudod, hogy Zoliék most nagyon nehéz helyzetben vannak. Eszter babát vár, és nincs hová menniük. Te meg egyedül vagy ebben a nagy lakásban…
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Zoli, a bátyám, mindig is anyám kedvence volt. Eszterrel három éve házasodtak össze, és azóta mintha minden körülöttük forgott volna. De hogy most azt várják tőlem, hogy odaadjam nekik azt a lakást, amiért évekig dolgoztam, amit önerőből vettem meg – ez már túl sok volt.
– Anya, én nem vagyok önző, de ez… ez igazságtalan! – próbáltam visszafogni a hangomat, de éreztem, hogy elcsuklik.
– Gondold át, kislányom – sóhajtott anyám. – A család az első. Mindig ezt tanítottam nektek.
Letettem a telefont. A csend szinte fojtogató volt. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott az ablakpárkányon. A gondolataim cikáztak: tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre kiállok magamért?
Aznap este Zoli is felhívott. A hangja feszült volt:
– Lilla, beszéljünk őszintén. Tudom, hogy nehéz lehet neked is, de Eszter tényleg nagyon rosszul van mostanában. Az orvos is azt mondta, nyugalomra van szüksége. Ha segítenél nekünk…
– Zoli! – vágtam közbe. – Ez nem csak egy szívesség. Ez az otthonom! Nem érzed, hogy ez túl nagy kérés?
– Mindig is számíthattunk egymásra – mondta halkan. – Most is erre számítok.
A beszélgetés után órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek: ahogy Zolival együtt építettünk bunkert a nagyszülők kertjében; ahogy együtt sírtunk apánk temetésén; ahogy anyánk mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.”
De vajon meddig tart ez a kötelék? Hol van az a pont, amikor már nem áldozhatom fel magam másokért?
Másnap Eszter keresett meg személyesen. Az ajtóban állt, sápadtan, kezét a hasán pihentetve.
– Lilla, tudom, hogy nehéz helyzetbe hozunk – kezdte halkan –, de én tényleg nem bírom már tovább ezt a bizonytalanságot. Zoli mondta, hogy gondolkodsz rajta…
– Eszter – néztem rá egyenesen –, én megértem, hogy nehéz most nektek. De nekem is ez az egyetlen biztos pont az életemben.
– Te legalább egyedül vagy – mondta hirtelen keményebben. – Neked nincs gyereked, nincs családod… Nekünk viszont most minden elveszni látszik.
A szavai úgy martak belém, mint a kés. Mintha az én magányom kevesebbet érne csak azért, mert nincs mellettem senki.
Aznap este anyám újra hívott.
– Lilla, nem akarok veszekedést. De ha most nem segítesz Zoliéknak, lehet, hogy örökre eltávolodtok egymástól.
A könnyek végigfolytak az arcomon. Vajon tényleg csak akkor vagyok jó testvér és jó lány, ha mindent feladok magamból? Miért érzem úgy, hogy mindig nekem kell engednem?
A napok teltek. A családi csoportban egyre feszültebbek lettek az üzenetek. Anyám burkoltan célozgatott: „Az igazi szeretet áldozatot kíván.” Zoli már nem is írt külön nekem. Eszter pedig minden alkalommal elfordította a fejét, ha összefutottunk a boltban.
Egyik este apám régi naplóját találtam meg a padláson. Lapozgatva rájöttem: ő sem volt mindig erős. Volt benne bizonytalanság és félelem is – de sosem hagyta, hogy mások döntsenek helyette.
Végül összegyűjtöttem minden bátorságomat és leültem anyámékhoz vacsorára.
– Szeretlek titeket – kezdtem remegő hangon –, de nem adhatom oda a lakásomat. Ez az én életem munkája. Segítek nektek másképp: keresek albérletet Zoliéknak, segítek anyagilag is valamennyit… de ezt nem tudom megtenni.
Csend lett. Anyám szeme könnyes lett.
– Remélem, egyszer megérted majd… – suttogta.
Zoli felállt az asztaltól és szó nélkül kiment. Eszter csak lesütötte a szemét.
Azóta sem beszélünk úgy egymással, mint régen. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre megtanultam kiállni magamért?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tart szerintetek a család iránti hűség?