Egész életemben azt hittem, apám egy angyal – aztán egy nap bekopogott hozzám

– Ki maga? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kilincsbe kapaszkodtam. Az idegen férfi a küszöbön állt, szemeiben valami furcsa szomorúság csillogott. A lakásom csendje hirtelen nyomasztóvá vált, mintha a falak is visszatartanák a lélegzetüket.

– Zsófia… én vagyok az apád. – A hangja rekedt volt, mintha ezer év óta először szólalt volna meg.

A nevemet mondta. Nem ismerhette. Anyám mindig azt mondta, apám meghalt, mielőtt megszülettem. Hogy ő egy angyal, aki fentről vigyáz rám. Gyerekkoromban esténként az ablakhoz ültem, és a csillagokat néztem, hátha valamelyik mögött ott van ő is. Most pedig itt áll előttem hús-vér valójában.

– Ez valami rossz vicc? – próbáltam erősnek tűnni, de a hangom elárult.

A férfi – Tamás – lassan elővett egy régi fényképet. Anyám volt rajta fiatalon, mellette egy férfi, akinek ugyanaz a szeme volt, mint nekem. A kezem remegett, amikor elvettem tőle.

– Miért most? – suttogtam.

– Az anyád… nem akarta, hogy tudj rólam. De most már nem bírom tovább. Meg akarlak ismerni.

Aznap este órákig ültem a kanapén, Tamás pedig mesélt. Elmondta, hogy fiatalok voltak anyámmal, amikor összejöttek. Hogy szerették egymást, de Tamás hibázott: elment egy másik nővel, és anyám soha nem bocsátott meg neki. Amikor kiderült, hogy anyám terhes velem, Tamás már máshol élt. Anyám úgy döntött, jobb lesz nekem nélküle.

– Próbáltam visszajönni – mondta Tamás halkan –, de az anyád elzavart. Azt mondta, soha ne keressem többé.

A szívem összeszorult. Egész életemben egy hiányzó darabot kerestem magamban. Most itt volt előttem az igazság – de nem tudtam, mit kezdjek vele.

Másnap reggel anyámat hívtam. Nem szóltam semmit arról, mi történt előző este. Csak hallgattam a hangját, ahogy arról beszél, mennyire hiányzom neki azóta, hogy elköltöztem. Aztán végül kibukott belőlem:

– Anya… miért mondtad azt, hogy apu meghalt?

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy anyám levegőt vesz.

– Zsófi… én csak jót akartam neked. Nem akartam, hogy csalódj benne… vagy bennem.

– De anya… nekem jogom lett volna tudni! – kiáltottam fel sírva.

Aznap este anyám átjött hozzám. Leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz. Ő is sírt.

– Tudod, mennyire fájt nekem is? – kérdezte halkan. – Hogy minden este azt kellett mondanom neked: apád egy angyal? Hogy minden karácsonykor magyarázkodnom kellett?

– De miért nem engedted meg neki, hogy lásson engem? – kérdeztem.

– Mert féltem tőle. Féltem attól, hogy újra megbánt minket… hogy újra eltűnik az életünkből.

A következő hetekben Tamás többször is meglátogatott. Elvitt kávézni a Margitszigetre; mesélt a saját életéről, a hibáiról és arról is, mennyire sajnálja mindazt, ami történt. Próbáltam haragudni rá – de amikor láttam a szemében a bánatot és a bűntudatot, csak még jobban összezavarodtam.

Egyik este Tamás elhozott egy régi dobozt: tele volt gyerekkori rajzaimmal és fényképeimmel. Kiderült: anyám titokban mindig küldött neki képeket rólam. Tamás mindent elrakott – minden kis emléket rólam.

– Soha nem felejtettelek el – mondta halkan.

Az életem darabjaira hullott: egyik oldalon ott volt anyám félelme és szeretete; a másikon Tamás megbánása és elveszett évei. Mindketten hibáztak – de mindketten szerettek a maguk módján.

A családunkban hatalmas feszültség lett ebből. A nagymamám haragudott anyámra: „Hogy tehetted ezt Zsófival?” A nagybátyám szerint jobb lett volna soha nem tudnom az igazat. De én már nem akartam több hazugságot.

Egy vasárnap délután összeültünk mindannyian: anyám, Tamás és én. A levegő vibrált a kimondatlan szavaktól.

– Nem akarok választani köztetek – mondtam végül sírva. – Mindkettőtökre szükségem van… még ha késő is.

Anyám odalépett hozzám és megölelt. Tamás is odaült mellénk. Hárman sírtunk együtt azon az áprilisi délutánon.

Azóta lassan tanuljuk egymást: Tamással újraépítjük az elveszett éveket; anyámmal próbálunk megbocsátani egymásnak. Nem könnyű – minden nap újabb kérdéseket hoz.

De most már tudom: az igazság néha fájdalmasabb minden hazugságnál… mégis csak így lehetünk szabadok.

Vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani egy ilyen hazugságot? Vagy örökre elveszne bennetek valami?