„Csomagolj, és gyere át!” – Egy anyós árnyékában: Az én történetem

– Most azonnal csomagolj, és gyere át hozzánk! – harsogta Katalin a telefonban, miközben a kisfiam, Marci, éppen elaludni próbált a karomban. A hangja áthatolt a falakon, mintha nem is a telefonból szólt volna, hanem itt állna mellettem a nappaliban. – Egy újszülöttnek nem való az a kis lakás! Nálunk több hely van, és legalább rendesen tudok segíteni.

A szívem hevesen vert. Már megint. Már megint úgy beszél velem, mintha nem lennék elég jó anya. Mintha nem tudnám, hogyan kell gondoskodni a saját gyerekemről. Áron a konyhában matatott, hallotta a beszélgetést, de csak lesütötte a szemét. Tudtam, hogy nem fog közbeavatkozni. Soha nem teszi.

Amikor Áronnal találkoztam – egy orvosi rendelő várójában, ahol ő az édesanyját kísérte vizsgálatra –, még nem sejtettem, hogy az életünk harmadik szereplője Katalin lesz. Akkoriban csak azt láttam benne, hogy gondoskodó fiú, aki törődik a családjával. Ez imponált is egy ideig. De most, hogy Marci megszületett, minden megváltozott.

Katalin naponta hívogatott. Hol azt kérdezte, mit evett a gyerek, hol azt, hogy milyen színű pelenkát használok. Egyik este váratlanul beállított hozzánk egy nagy fazék húslevessel és egy csomag új rugdalózóval. – Ezeket csak nálunk lehet kapni! – jelentette ki büszkén. – És különben is, nálunk minden tisztább.

Próbáltam kedves lenni. Próbáltam türelmes lenni. De minden nap egyre nehezebb lett. Egyik este Áronhoz fordultam:

– Nem bírom tovább! Úgy érzem, megfulladok. Miért nem mondod el neki, hogy ez már sok?

Áron csak vállat vont:

– Ő ilyen. Mindig is ilyen volt. Csak jót akar.

– És én? Én mit akarok? – kérdeztem remegő hangon.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Marci sírt, én sírtam vele együtt. Aztán hajnalban újra csörgött a telefonom: Katalin volt az.

– Felébredtetek? Akkor most már tényleg csomagoljatok össze! Átjössz hozzánk pár hétre, amíg megerősödsz. Nálunk minden jobb lesz!

A hangja könyörtelen volt, de közben ott bujkált benne valami félelem is – talán attól tartott, hogy elveszíti a fiát vagy az unokáját.

Másnap reggel Áron anyja már ott állt az ajtónkban, kezében egy bőrönddel.

– Segítek összepakolni – mondta határozottan.

Éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. Nem akartam veszekedni előtte. De amikor bement a hálószobába és elkezdte Marci ruháit összeszedni, elvesztettem a türelmemet.

– Katalin néni! – szóltam rá erélyesebben, mint valaha. – Kérem, hagyja abba! Ez az én otthonom. Az én családom!

Áron ott állt mellettem némán, mint egy árnyék.

Katalin rám nézett döbbenten.

– Csak segíteni akartam… – mondta halkan.

– Tudom – feleltem –, de nekem most arra van szükségem, hogy önállóan is boldoguljak. Hogy megtanuljam anyaként élni az életemet.

A csend fojtogató volt. Végül Katalin letette a bőröndöt és kiment a lakásból.

Aznap este Áron leült mellém.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem haragszom – mondtam –, csak félek attól, hogy sosem leszek elég jó neked vagy neki.

Áron hosszú ideig hallgatott.

– Nekem te vagy a családom – mondta végül –, de anyámnak is szüksége van rám.

Ekkor értettem meg: nem csak én vagyok ebben a harcban elveszve. Áron is két világ között őrlődik.

A következő hetekben próbáltunk határokat húzni. Katalin nehezen fogadta el, hogy nem jöhet át bármikor. Volt sírás, volt veszekedés – de lassan-lassan kialakult egy új rend.

Még most is vannak nehéz napok. Néha úgy érzem, sosem lesz vége ennek a harcnak. De amikor Marci rám mosolyog, tudom: ezért megéri küzdeni.

Néha elgondolkodom: Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy két tűz között őrlődnek? Ti mit tennétek a helyemben?