Csapdába estem: Hogyan fordult visszájára, hogy segítettem a fiamnak és a menyemnek
– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Gergő, miközben az ajtófélfának támaszkodott, és a tekintete egyszerre volt dühös és kétségbeesett.
A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. A kávé már rég kihűlt, de nem volt erőm felállni. Aznap reggel úgy éreztem, mintha minden, amit eddig tettem, hirtelen értelmét vesztette volna. A fiam, az egyetlen gyermekem, akinek mindent alárendeltem, most úgy nézett rám, mintha idegen lennék.
– Igen, Gergő – feleltem halkan. – Szeretnék egy kicsit magamra is gondolni. Nem akarok minden hétvégén nálatok lenni főzni, mosni, takarítani. Szeretném végre élvezni a nyugdíjas éveimet.
A szavak kimondása után csend telepedett ránk. A menyem, Dóra, a nappaliban ült, de hallotta minden szavunkat. Tudtam, hogy nem örül neki. Az elmúlt években szinte természetes volt, hogy mindenben segítettem nekik: amikor megszületett az unokám, Lili, én voltam ott éjjel-nappal; amikor Gergő elvesztette a munkáját, én fizettem ki a számláikat; amikor Dóra beteg lett, én vittem orvoshoz.
Most viszont elfáradtam. Hatvanhárom éves vagyok. A hajam már rég őszbe fordult – nem csak az idő miatt, hanem a sok aggódás miatt is. Az éjszakákon át tartó virrasztás Gergő kamaszkorában, amikor nem jött haza időben; a sírások, amikor először költözött el otthonról; a magányos vasárnap esték, amikor már nem volt szükség rám.
De most… most végre szerettem volna egy kicsit magamnak élni. Elmenni a barátnőimmel kirándulni a Pilisbe, beiratkozni egy festőtanfolyamra a művelődési házban, vagy csak egyszerűen olvasni egy jó könyvet anélkül, hogy bármikor csörögne a telefonom: „Anya, tudnál vigyázni Lilire? Anya, elromlott a mosógépünk. Anya, főznél nekünk valamit?”
Gergő arca elkomorult. – Te mindig azt mondtad, hogy a család az első – vágta hozzám. – Most meg csak úgy… lelépsz?
A szívem összeszorult. Nem ezt akartam mondani. Nem lelépni akartam. Csak egy kis szabadságot. De úgy tűnt, ezt senki sem érti meg.
Dóra ekkor felállt és odajött hozzánk. – Tudod, Zsuzsa néni – kezdte halkan –, én sosem kértem tőled ennyit. De most már hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig itt vagy. Ha most hirtelen eltűnsz… nem tudom, hogy fogjuk bírni.
Éreztem a bűntudatot. Talán tényleg túl sokat vállaltam az évek során. Talán elkényeztettem őket. De hát mit tehet egy anya? Amikor látja a gyermekét szenvedni vagy nehézségekkel küzdeni… hogyan tudná megállni, hogy ne segítsen?
Aznap este egyedül maradtam otthon. A lakás csendje szinte fojtogató volt. Elővettem egy régi fényképalbumot: Gergő kisgyerekként a Városligetben hintázik; Dóra és ő az esküvőjük napján; Lili első születésnapja. Minden kép mögött ott voltam én is – hol láthatóan, hol láthatatlanul.
Másnap reggel Dóra hívott. – Zsuzsa néni… beszélhetnénk? – hangja fáradt volt és kissé ideges.
Találkoztunk egy kávézóban a Blahán. Dóra szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Nézd – kezdte –, tudom, hogy sokat tettél értünk. De Gergő most nagyon haragszik rád. Úgy érzi, cserbenhagytad.
– És te? – kérdeztem halkan.
– Én… én megértem, hogy elfáradtál. De félek attól is, hogy nélküled szétesik minden. Gergő nem tudja kezelni a stresszt a munkahelyén, Lili folyton betegeskedik… Én is kimerült vagyok.
Sóhajtottam. – Nem akarok eltűnni az életetekből. Csak szeretném, ha néha rám is gondolnátok.
Dóra bólintott. – Megpróbálunk kevesebbet kérni tőled… de kérlek, ne hagyj minket teljesen magunkra.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert végre magamra is gondolnék?
A következő hetekben próbáltam tartani magam az elhatározásomhoz: csak akkor mentem át hozzájuk, ha tényleg szükségük volt rám. De Gergő rideg maradt velem. Lili is furcsán viselkedett: mintha érezte volna a feszültséget.
Egy este Gergő felhívott.
– Anya… beszélhetnénk?
A hangja megtört volt.
– Persze – feleltem.
– Sajnálom… talán igazad van. Túl sokat vártunk el tőled. Csak… annyira megszoktuk, hogy mindig itt vagy nekünk.
Elsírtam magam a telefonban.
– Én is sajnálom… csak szeretném végre megtalálni önmagamat is.
Azóta lassan javulnak a dolgok köztünk. De még mindig ott van bennem a félelem: vajon tényleg lehet-e egy anyának saját élete anélkül, hogy cserbenhagyná a családját?
Ti mit gondoltok? Lehet-e valaha egyensúlyt találni az önfeláldozás és az önmagunkért való élet között? Vagy örökre csapdába esünk ebben az anyai szerepben?