„Csak egyszer kértelek, de nem értetted meg. Most örökre menj el a házamból!” – Egy anya vallomása a fia elvesztéséről és a reményről

„Csak egyszer kértelek, de nem értetted meg. Most örökre menj el a házamból!” – Gergő hangja remegett a dühtől, miközben az ajtóban állt, és rám mutatott. A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel ütötte volna meg. Nem tudtam megszólalni, csak néztem rá, ahogy a szemeiben ott izzott az a harag, amit sosem gondoltam volna, hogy egyszer ellenem fordít.

Pedig mindent érte tettem. Amikor Laci, a férjem, tizenöt éve elhagyott minket egy másik nőért, úgy éreztem, mintha meghaltam volna belül. Az egyetlen kapaszkodóm Gergő maradt. Akkoriban még csak tízéves volt, és én megfogadtam magamban: soha nem fogom hagyni, hogy ő is elveszítsen engem. Feladtam az álmaimat – nem mentem vissza dolgozni az iskolába tanítani, pedig imádtam a gyerekeket. Minden időmet neki szenteltem: különórákra vittem, együtt tanultunk, főztem rá, és minden este meséltem neki, még akkor is, amikor már kamaszodott.

Az évek teltek, Gergő felnőtt. Egyetemre ment Budapestre, én pedig minden hétvégén főztem neki, csomagoltam a kedvenc rakott krumpliját, és vártam haza. Néha úgy éreztem, mintha csak én akarnám ezt az egészet. Egyre ritkábban jött haza, telefonon is csak futólag beszéltünk. „Sok a dolgom, anya” – mondta mindig. De én nem adtam fel.

Aztán jött az első nagy törés. Egyik este felhívott: „Anya, ne gyere fel a kollégiumba holnap. Nem akarom, hogy mindenki előtt anyáskodj.” Megsértődtem, de nem mutattam ki. Csak letettem a telefont, és sírtam egy órát a konyhában.

Aztán jött Zsófi az életébe. Egy szép, okos lány – de valahogy mindig úgy éreztem, hogy kiszorít engem Gergő életéből. Amikor először bemutatta nekem, próbáltam kedves lenni vele, de valami mindig feszélyezett bennem. Talán féltékeny voltam? Vagy csak attól féltem, hogy most már tényleg elveszítem Gergőt?

Az esküvőjük napján végig mosolyogtam, de belül sírtam. A lakodalomban Laci is ott volt az új feleségével – Gergő mindkettőnket meghívott. Amikor táncolni hívtam volna a fiamat, Zsófi anyja megelőzött. Ott álltam egyedül a sarokban.

Azután egyre kevesebbet találkoztunk. Gergő dolgozott, Zsófi is karriert épített. Néha felhívtak hétvégén: „Anya, most nem tudunk menni hozzád ebédre.” A lakásom egyre üresebb lett. A fényképeket nézegettem esténként: Gergő kisgyerekként az ölemben ülve, Gergő az első napján az iskolában…

Egy nap aztán minden megváltozott. Zsófi teherbe esett. Amikor megtudtam, sírtam az örömtől – végre nagymama leszek! Felajánlottam nekik: „Segítek mindenben! Főzök nektek, vigyázok majd a babára!” De Gergő csak annyit mondott: „Anya, köszönjük, de szeretnénk mindent magunk csinálni.”

Nem értettem. Hiszen én csak segíteni akartam! Minden nap hívtam őket: „Hogy vagytok? Minden rendben?” Egy idő után már nem vették fel a telefont.

Aztán jött az a bizonyos nap. Elmentem hozzájuk váratlanul – vittem friss pogácsát és egy kis pulóvert a babának. Zsófi nyitott ajtót; láttam rajta, hogy nem örül nekem.

– Szia, Margó néni… most épp alszik a baba…
– Csak egy percre jöttem…
Gergő kijött a nappaliból.
– Anya! Megmondtam már: kérlek, ne gyere bejelentés nélkül! Csak egyszer kértelek erre… de nem értetted meg. Most örökre menj el a házamból!

Ott álltam az ajtóban pogácsával a kezemben, és úgy éreztem magam, mint egy koldus. Az arcom égett a szégyentől és a fájdalomtól.

Hazamentem. Napokig ki sem mozdultam a lakásból. Nem ettem, nem aludtam. Csak ültem az ablakban és néztem az utcát: hátha egyszer Gergő felbukkan.

Aztán egyszer csak csöngettek. A szomszéd Marika néni volt: „Margóka drága, mi történt? Nem látjuk mostanában.” Elmeséltem neki mindent – sírva fakadtam közben.

– Tudod – mondta Marika néni –, néha el kell engedni azt is, akit a legjobban szeretünk.

Sokáig gondolkodtam ezen. Talán tényleg túl sokat akartam adni? Talán megfojtottam Gergőt a szeretetemmel?

Hetek teltek el így. Egyik este aztán csöngettek újra. Kinyitottam az ajtót – Gergő állt ott.
– Anya… beszélhetnénk?
A hangja halk volt és bűnbánó.
Beengedtem.
– Sajnálom… túl kemény voltam veled – mondta halkan.
– Én is sajnálom… csak segíteni akartam.
Sokáig ültünk csendben egymás mellett.
– Tudod – mondta végül –, néha nekem is hiányzol… csak nem tudom mindig kimutatni.
Megöleltük egymást.

Azóta lassan újraépítjük a kapcsolatunkat. Már nem hívom minden nap – hagyom élni őket. De amikor találkozunk, érzem: még mindig fontos vagyok neki.

Vajon tényleg lehet túl sokat szeretni valakit? Vagy csak rosszul fejezzük ki azt? Ti mit gondoltok erről?