Bűntudat és hallgatás: Egy anya vallomása a fia párkereséséről
– Miért nem veszed fel a telefont, Marci? – kérdeztem magamban, miközben már harmadszor hívtam a fiamat aznap este. A konyhaasztalon kihűlt a vacsora, a falióra pedig egyre hangosabban kattogott. A férjem, Laci, csak a fejét csóválta: – Hagyd már, biztosan dolgozik vagy a barátaival van. De én nem tudtam nyugodni. Marci mindig szólt, ha késik, most viszont két napja semmi hír.
A félelem egyre jobban szorította a mellkasomat. Eszembe jutott, hogy néhány hete mesélt egy bizonyos párkeresőről, akivel találkozgatott – Zsófi volt a neve. Nem bírtam tovább: előkerestem a telefonomból Zsófi számát, amit Marci egyszer megosztott velem, amikor még minden rendben volt köztünk.
– Jó estét, Zsófi, itt Marci anyukája vagyok. Ne haragudjon, hogy zavarom, de nem tudja véletlenül, hol van Marci? Nem veszi fel a telefont, és nagyon aggódom…
A vonal másik végén csend lett. Zsófi hangja kissé zavartan csengett: – Ööö… nem tudom pontosan, de szerintem minden rendben van. Talán csak elfoglalt…
Letettem a telefont, de a gyomrom görcsben maradt. Laci rám nézett: – Ugye nem hívtad fel azt a lányt? – De igen – suttogtam. – Muszáj volt.
Másnap reggel Marci végre hazajött. Az ajtóban állt, hátán a táska, arcán fáradtság és valami furcsa távolságtartás.
– Szia anya. Miért hívtad fel Zsófit? – kérdezte halkan.
A szívem összeszorult. – Aggódtam érted. Nem jelentkeztél két napja…
– Felnőtt vagyok már! Nem kell minden lépésemet ellenőrizni! – csattant fel. – Most Zsófi is furcsán néz rám… Azt hiszi, hogy anyám mindent tudni akar rólam!
A nappaliban csend lett. Laci csak sóhajtott, én pedig próbáltam visszatartani a könnyeimet. Hirtelen minden olyan távolinak tűnt: az a régi bizalom, amikor Marci még mindent elmesélt nekem; az együtt töltött esték; az anyai ölelés.
Aznap este Marci bezárkózott a szobájába. Hallottam, ahogy telefonál – valószínűleg Zsófival beszélt. Néha elcsíptem egy-egy mondatot: „Nem tudom, miért csinálja ezt… Sajnálom… Nem akarom, hogy emiatt rosszul érezd magad…”
Másnap reggel Marci korán elment otthonról. Az asztalon egy cetli várt: „Ne keressetek. Kell egy kis idő.”
A napok lassan teltek. Laci próbált vigasztalni: – Majd megbékél. De én csak ültem a konyhában, és újra meg újra lejátszottam magamban azt az egyetlen hívást. Vajon tényleg ennyit számít egy rossz döntés? Egy anya sosem akar rosszat a gyerekének…
Egy héttel később Marci hazajött. Nem szólt semmit, csak leült velem szemben.
– Anya… Szeretlek, de kérlek, bízz bennem! Tudom, hogy aggódsz értem, de ha mindig beavatkozol az életembe, sosem fogok felnőni igazán.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Sajnálom, Marci. Csak féltelek…
– Értem én – mondta halkan –, de most már hagyd, hogy én döntsek magamról.
Azóta próbálok tanulni ebből az egészből. Nehéz elengedni azt, akit annyira szeretsz. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna várni? Vagy minden anya hibázik néha?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vajon visszakaphatom még a fiam bizalmát?