Bánat a Szívben: Elhagytam a Feleségemet az Első Szerelmemért

– Hogy lehettél ilyen önző, Gábor? – Dóra hangja remegett a düh és a kétségbeesés keverékétől. A nappali közepén álltunk, a régi szőnyegen, amit még együtt választottunk ki az IKEA-ban, amikor azt hittük, minden új lesz és szép. Most viszont minden csak szürke volt és hideg.

Nem tudtam ránézni. A kezem ökölbe szorult, a szívem pedig úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Az ablakon túl a novemberi eső verte az ablakpárkányt. Azt hittem, ha elhagyom Zsuzsát és Mátét Dóráért, boldog leszek. Hogy a fiatalság, a szenvedély majd elfeledteti velem mindazt, amit magam mögött hagytam. De most csak ürességet éreztem.

– Nem akartam bántani senkit – suttogtam végül. – Csak… azt hittem, ez lesz a helyes.

Dóra sírni kezdett. Nem az a hangos, hisztérikus sírás volt, hanem az a csendes, amikor az ember tudja, hogy valami végleg eltört benne. Oda akartam menni hozzá, megölelni, de nem mozdultam. Talán már nem is lett volna jogom hozzá.

Aznap este egyedül maradtam a lakásban. Dóra elment az anyjához. A csend szinte fájt. Elővettem a régi fényképalbumot, amit még Zsuzsa rakott össze. Ott voltak benne a balatoni nyarak képei, Máté első lépései, Zsuzsa mosolya… Az arcomat elöntötte a szégyen és a bánat.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket. Hogyan jutottam idáig? Miért gondoltam azt, hogy egy új szerelem majd mindent megold?

Másnap reggel felhívtam Zsuzsát. Nem vette fel. Írtam neki egy üzenetet: „Sajnálom. Hiányzol. Hiányzik Máté is.” Nem jött válasz.

A munkahelyemen is mindenki furcsán nézett rám. A kollégáim tudták, mi történt – egy kisvárosban semmi sem marad titokban sokáig. A főnököm, Laci félrehívott.

– Gábor, figyelj… Nem akarok beleavatkozni a magánéletedbe, de látom rajtad, hogy valami nagyon nincs rendben. Ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan.

Megköszöntem neki, de tudtam, hogy nem a munkahelyemen fogom megtalálni a megoldást.

Pár nap múlva találkoztam egy régi barátommal, Andrással. Együtt nőttünk fel a panelházak között Újpesten.

– Te tényleg elhagytad Zsuzsát egy fiatalabb nőért? – kérdezte minden kertelés nélkül.

– Igen… – feleltem halkan.

– És most boldog vagy?

Nem tudtam válaszolni. Csak megráztam a fejem.

– Tudod, Gábor – mondta András –, az ember néha azt hiszi, hogy újra kell kezdenie mindent ahhoz, hogy boldog legyen. De lehet, hogy csak el kellene fogadnia azt, amije van.

Hazafelé menet végig ezen gondolkodtam. Vajon tényleg csak menekültem? Miért nem tudtam megbecsülni Zsuzsát és Mátét?

Egy hét telt el így. Dóra nem jött vissza. Zsuzsa továbbra sem válaszolt. Egy este aztán váratlanul csöngettek. Kinyitottam az ajtót – Zsuzsa állt ott.

– Beszélni akarok veled – mondta halkan.

Beengedtem. Leültünk egymással szemben az asztalhoz.

– Miért tetted ezt velünk? – kérdezte könnyes szemmel.

– Nem tudom… Azt hittem, valami hiányzik az életemből. De most már tudom: ti hiányoztok.

Zsuzsa sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:

– Máté minden este kérdezi, mikor jössz haza.

A szívem összeszorult. Hirtelen minden világossá vált: amit kerestem Dórában, az csak illúzió volt. Az igazi otthonom mindig is Zsuzsa és Máté mellett volt.

– Visszafogtok még valaha? – kérdeztem reménykedve.

Zsuzsa nem válaszolt azonnal. Felállt, és az ajtóhoz ment.

– Nem tudom… Idő kell hozzá. De Máté miatt… talán próbáljuk meg újra.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, először éreztem reményt hosszú idő után. De tudtam: mindent újra kell építenem.

Most itt ülök egy üres lakásban, és azon gondolkodom: vajon hányan követik el ugyanazt a hibát? Hányan hiszik azt, hogy máshol boldogabbak lesznek? És vajon van-e visszaút azoknak, akik egyszer már mindent elveszítettek?