Az utolsó döntés: Amikor anyát hazahoztam, minden megváltozott

– Miért nem szóltál előbb, hogy ennyire fáj a lábad? – kérdeztem anyámat, miközben próbáltam megtalálni a legkényelmesebb helyet a kanapénak a nappaliban. A hangomban egyszerre volt aggodalom és fáradtság. Ilona, az anyám, csak legyintett. – Nem akartam terhelni téged, Zsuzsa. Elég bajod van így is.

A szobában csend lett. A falon apám fényképe nézett vissza ránk; azóta, hogy elment, minden más lett. A testvérem, Gábor, csak ritkán jött át, mindig volt valami kifogása: munka, gyerekek, fáradtság. Így hát rám maradt minden: a bevásárlás, a főzés, az orvoshoz járás. És most már anyám is itt lakott nálam, a kis zuglói lakásomban.

Az első hetekben azt hittem, menni fog. Hiszen szeretem őt – még ha néha nehéz is vele. De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem, mintha két életet próbálnék élni egyszerre: a sajátomat és az övét. Reggelente korábban keltem, hogy elkészítsem a reggelijét, aztán rohantam dolgozni az iskolába, ahol tanítok. Délután hazaérve már vártak rám a feladatok: gyógyszerek beadása, vacsora főzése, mosás. Néha úgy éreztem, elfogyok.

Egyik este Gábor felhívott. – Zsuzsa, beszélnünk kellene anyáról. Nem lehetne valahogy megoldani, hogy néha nálunk is legyen? – kérdezte halkan.

– Nálatok? – csattantam fel. – Amikor Eszter (a felesége) már attól is kiborul, ha átjön vasárnap ebédre? Ne viccelj!

– Nem erről van szó… csak… tudod jól, hogy nálunk kicsi a hely. Meg a gyerekek is…

– Persze – vágtam közbe keserűen. – Mindig van valami kifogás.

Letettem a telefont és sírni kezdtem. Anyám csendben ült mellettem, majd megsimogatta a kezemet.

– Ne haragudj rájuk – mondta halkan. – Nem könnyű ez senkinek.

– Neked sem – válaszoltam elcsukló hangon. – De nekem sem.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorom karácsonyai: anyám mindig mindent tökéletesen akart csinálni, de sosem volt elég ideje ránk. Apám gyakran dolgozott éjszakába nyúlóan; mi pedig Gáborral sokszor magunkra maradtunk. Most pedig mintha minden megfordult volna: én vagyok az, aki mindent próbál kézben tartani – de közben egyre inkább elveszítem önmagam.

Egyik délután hazafelé menet megláttam egy idős nőt az utcán; botjára támaszkodva lassan haladt előre. Hirtelen rádöbbentem: ez lesz az én sorsom is? Mindig másokért élni? Mikor lesz végre időm magamra?

Otthon anyám éppen a régi fényképeket nézegette. Leültem mellé.

– Emlékszel erre? – mutatott egy képre, amin még kislány voltam.

– Persze – mosolyodtam el. – Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

– Akkor sem volt egyszerű – sóhajtott fel anyám. – Csak te még nem láttad a gondokat.

Hosszú csend következett. Aztán halkan megszólaltam:

– Anyu… haragszol rám valamiért?

– Miért haragudnék? – nézett rám meglepetten.

– Néha úgy érzem… mintha sosem lennék elég jó neked.

Anyám szeme megtelt könnyel.

– Zsuzsa… én mindig büszke voltam rád. Csak nem tudtam kimutatni. Sajnálom.

Aznap este először öleltük meg egymást igazán őszintén hosszú idő óta. Mégis tudtam: ettől még nem lesz könnyebb minden nap.

A következő hetekben próbáltam segítséget kérni: beszéltem egy szociális munkással, érdeklődtem idősgondozó szolgáltatásokról. De mindenhol hosszú várólisták voltak vagy túl magas árak. A barátaim közül többen mondták: „Ne hagyd magad! Gondolj magadra is!” De hogyan tehetném meg ezt anélkül, hogy bűntudatom lenne?

Egy vasárnap Gábor végre átjött a családjával. A gyerekek hangosan játszottak a szobában; anyám arca felderült tőlük. Ebéd után Gábor félrehívott.

– Sajnálom, hogy eddig nem segítettem többet – mondta zavartan. – De mostantól próbálok gyakrabban jönni.

Nem tudtam eldönteni: higgyek-e neki vagy csak újabb üres ígéretet hallok?

Az idő telt; anyám állapota hol jobb lett, hol rosszabb. Egyre többször gondoltam arra: vajon jól döntöttem-e? Nem lett volna jobb neki egy otthonban? Vagy csak magamat próbálom mentegetni?

Egy este anyám odafordult hozzám:

– Zsuzsa… köszönöm, hogy itt lehetek veled. Tudom, hogy nehéz neked is. De örülök, hogy együtt vagyunk.

A könnyeimmel küszködve csak annyit tudtam mondani:

– Én is örülök… még ha néha nehéz is.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hányan érzik magukat elveszettnek két generáció között? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani egymásnak: „Szeretlek és szükségem van rád”?