Az otthon ára – Egy magyar család árnyékában

– Már megint elfelejtetted befizetni a lakbért, Anna? – apám hangja élesen hasított át a konyhán, ahogy reggel a kávémat próbáltam elkészíteni. A bögrém megremegett a kezemben, ahogy ránéztem. Tizennyolc lettem tegnap, és ma már nem voltam többé a lánya, csak egy bérlő a saját gyerekkori szobámban.

– Ma utalom, csak… – kezdtem volna magyarázkodni, de félbeszakított.

– Nincs csak! Felnőtt vagy, Anna. Itt már nem élhet senki ingyen. Ha nem tetszik, el lehet menni albérletbe. – A hangjában nem volt harag, csak valami fásult keménység, amit azóta ismertem, mióta anyám elhagyott minket.

Azt mondják, a magyar család összetartó. Nálunk ez sosem volt igazán így. Apám mindig azt hangoztatta: „Az otthon nem jog, hanem kiváltság.” Anyám elment egy másik férfihoz, amikor még csak tíz éves voltam. Azóta apám mintha csak egy lakótárs lett volna, nem pedig az apám.

Az első hónapban még próbáltam megérteni. Dolgozni kezdtem egy közeli pékségben suli mellett, hogy ki tudjam fizetni a tízezer forintos lakbért és a saját kajámat. A barátaim irigykedtek, hogy „milyen felnőtt vagyok”, de ők nem látták az üres hűtőt és a hideg tekintetet esténként.

Húsz évesen már két munkahelyem volt: nappal egy irodában adminisztráltam, este pedig takarítottam egy panelházban. Apám sosem kérdezte meg, hogy vagyok. Csak azt nézte, bejött-e a pénz minden hónapban.

A családi ünnepek kínosak voltak. Karácsonykor is csak annyit mondott: „A rezsi idén is több lett.” Ajándékot sosem kaptam tőle. Egyszer megkérdeztem:

– Apa, te szeretsz engem?

– Felnőtt vagy már, Anna. Az élet nem a szeretetről szól, hanem arról, hogy mindenki megálljon a saját lábán.

A barátaim szülei főztek nekik ebédet, segítettek az egyetemi tandíjban. Én sosem kértem semmit – de néha annyira vágytam egy ölelésre vagy egy jó szóra.

Huszonöt évesen végre elköltöztem. Egy kis garzont béreltem Zuglóban. Azt hittem, végre szabad vagyok. De apám minden hónapban felhívott:

– Anna, tudsz kölcsönadni? Most nehéz időket élünk.

Először adtam neki. Aztán újra és újra. Mindig volt valami indok: elromlott a bojler, elvesztette az állását, beteg lett. Én pedig fizettem, mert bűntudatom volt. Mert azt tanulta belém: tartozom neki.

Tíz év telt el így. Most harminc vagyok. Egy multinál dolgozom HR-esként, de még mindig minden hónapban utalok apámnak pénzt – most már nem lakbért, hanem „támogatást”.

A múlt héten összevesztünk. Felhívott:

– Anna, most már tényleg szükségem van rád! Nem tudom fizetni a számlákat! Te meg jól keresel! Tartozol nekem ennyivel!

– Apa – mondtam remegő hangon –, én is élem az életemet. Neked kellett volna segítened nekem annak idején! Miért gondolod, hogy most én tartozom neked?

– Mert én felneveltelek! – kiabálta.

– Felneveltél? Vagy csak lakást adtál pénzért?

Csend lett a vonalban. Soha nem beszéltünk erről korábban ilyen nyíltan.

Aznap este órákig sírtam. A párom próbált vigasztalni:

– Anna, nem te vagy a hibás. Nem kell mindent magadra vállalnod.

De bennem ott maradt a kétely: tényleg tartozom apámnak? Vagy csak megszoktam, hogy mindig én alkalmazkodom?

Másnap reggel apám üzenetet írt: „Bocsánatot kérek. Nehéz nekem is.” De pénzt akkor is kért.

Most itt ülök a kis lakásomban, és azon gondolkodom: meddig kell viselnünk a szüleink terheit? Hol van az a pont, amikor már nem tartozunk többel annál, mint amit kaptunk? Vajon lehet-e újraépíteni egy családot ott, ahol sosem volt igazi otthon?

Ti mit tennétek a helyemben? Tartozunk-e örökké azoknak, akik felneveltek minket – még ha közben mindent pénzben mértek is?