Az örökség ára: Egy testvérharc története

– Hát akkor most mondjátok el végre, miért hívtatok ide minket – csattantam fel, miközben a kezem remegett a teáscsésze felett. A nappaliban ültem, szemben anyával és apával, mellettem a húgom, Dóra. A levegő sűrű volt, mintha minden kimondatlan szó nehezékként ült volna a vállunkon.

Anya mély levegőt vett, majd apára nézett. Ő bólintott, és végül anya törte meg a csendet:

– Lányok, tudjátok, hogy régóta beszélünk már arról, mi legyen a nagymama lakásával. Mostanra eldöntöttük: Dóra nevére íratjuk.

A szívem kihagyott egy ütemet. Megdermedtem. Dóra is meglepődött, de az arcán gyorsan átsuhant valami furcsa megkönnyebbülés.

– Miért? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Hiszen mindig azt mondtátok, hogy igazságosan osztjuk el.

Apa sóhajtott. – Tudod jól, hogy Dóra most nehezebb helyzetben van. Egyedül neveli Marcit, és nincs saját lakása. Neked már ott van a panelod Zuglóban.

– De azt hittem, ez közös döntés lesz! – fakadtam ki. – Nem csak úgy eldöntitek felettünk!

Dóra lesütötte a szemét. – Én sem tudtam erről előre – motyogta.

A szüleim összenéztek. Anya könnyeivel küszködött. – Nem akarunk veszekedést. Csak azt szeretnénk, ha mindketten boldogulnátok.

Azt éreztem, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Az egész életemben arra tanítottak, hogy a család az első, hogy mindig számíthatunk egymásra. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a szobában.

Aznap este nem aludtam. Folyton az járt a fejemben: vajon tényleg önző vagyok? Hiszen tényleg van már lakásom, de mennyi mindent áldoztam fel érte! Hányszor mondtam le nyaralásról, buliról, csak hogy félretehessek? És most mindez semmit sem számít?

Másnap reggel Dóra hívott.

– Beszélhetnénk? – kérdezte félénken.

Találkoztunk egy kávézóban a Blahán. Ő volt az első, aki megszólalt:

– Sajnálom, hogy így alakult. Nem akartam elvenni tőled semmit.

– Tudom – mondtam fáradtan –, de akkor is igazságtalannak érzem.

– Én is félek – vallotta be halkan. – Mi lesz most velünk? Anyáék is teljesen kikészültek.

Néhány hétig nem beszéltünk egymással. A családi vasárnapok elmaradtak. Anyám próbált békíteni minket, de minden szó csak olaj volt a tűzre.

Egyik este apám hívott fel.

– Kislányom, tudom, hogy haragszol ránk. De hidd el, nem volt könnyű döntés. Mi csak segíteni akartunk Dórának.

– És velem mi lesz? – kérdeztem sírva. – Én nem számítok?

– Dehogynem! Mindig is büszkék voltunk rád. Csak… néha az élet igazságtalan.

A következő hónapokban próbáltam továbblépni. Munkába temetkeztem, de minden alkalommal, amikor elmentem a nagymama régi háza előtt, összeszorult a szívem. Emlékeztem azokra a nyarakra, amikor együtt főztünk lekvárt az udvaron, vagy amikor nagyi mesélt nekünk esténként.

Egy nap Dóra keresett meg újra.

– Szeretném, ha eljönnél hozzánk – mondta halkan. – Marci is nagyon hiányol téged.

Elmentem. A lakás már teljesen más volt: gyerekjátékok mindenhol, új függönyök az ablakon. Dóra megölelt.

– Nem akarom elveszíteni a nővéremet egy lakás miatt – mondta könnyes szemmel.

Éreztem, ahogy lassan oldódik bennem a harag. Talán tényleg túl sokat jelentett nekem ez az örökség – nem is maga a lakás, hanem az emlékek, amiket hozzá kötöttem.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. De még mindig ott van bennem a fájdalom és a csalódottság. Vajon képes leszek valaha teljesen megbocsátani?

Néha azon gondolkodom: tényleg megéri egy örökség miatt szétszakítani egy családot? Vagy van olyan sebesülés, ami sosem gyógyul be igazán?