Az interjú, ami mindent megváltoztatott – Egy anya vallomása a hatéves fiamról

– Bence, kérlek, ne hintázz a széken! – suttogtam idegesen, miközben az igazgatónő, Szabó Edit néni, szigorú tekintettel figyelte a hatéves fiam minden mozdulatát. A szobában feszültség vibrált, mintha mindenki visszafojtott lélegzettel várná, mi fog történni. A férjem, Gábor, mellettem ült, keze remegett az izgalomtól. Ez volt az a pillanat, amire hónapok óta készültünk: a felvételi interjú Budapest egyik legjobb általános iskolájába.

– Bence, mesélj nekem arról, hogy miért szeretnél ebbe az iskolába járni – kérdezte Edit néni, hangjában egyszerre volt kíváncsiság és szigor.

Bence egy pillanatra elgondolkodott. Láttam rajta, hogy most valami különleges készül. A szeme sarkában ott bujkált az a huncut mosoly, amit csak én ismerek igazán.

– Azért szeretnék ide járni, mert anya azt mondta, itt okos gyerekek vannak. De szerintem minden gyerek okos, csak néha a felnőttek elfelejtik meghallgatni őket – mondta tiszta hangon.

Edit néni arca megmerevedett. Gábor rám pillantott, mintha azt kérdezné: „Ezt most tényleg kimondta?” Én pedig egyszerre éreztem büszkeséget és félelmet. Vajon ez most jó vagy rossz pont lesz?

– És te mit gondolsz arról, hogy miért fontos tanulni? – folytatta az igazgatónő.

Bence vállat vont. – Azért tanulunk, hogy ne csak azt tudjuk, amit mások mondanak nekünk. Hanem hogy rájöjjünk arra is, amit senki sem mondott még el.

A szoba elcsendesedett. Éreztem, ahogy a levegő megfagy körülöttünk. Edit néni hosszan nézett Bencére, majd rám fordult.

– Önök nagyon különleges gyereket nevelnek – mondta végül halkan.

A beszélgetés után kimentünk az udvarra. Gábor idegesen gyújtott rá egy cigarettára – pedig már hónapok óta nem dohányzott –, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Szerinted ez most jó volt? – kérdeztem tőle.

– Nem tudom – felelte. – De Bence legalább önmaga volt.

Aznap este otthon csendben vacsoráztunk. Bence a spenótot tologatta a tányérján.

– Anya, baj volt az iskolában? – kérdezte halkan.

– Nem, kisfiam – mosolyogtam rá erőltetetten. – Nagyon büszke vagyok rád.

De belül marcangolt a bizonytalanság. Vajon tényleg jó úton járunk? Nem kellett volna inkább megtanítani Bencét arra, hogyan kell „helyesen” válaszolni? Vajon egy ilyen elit iskola elfogadja azt a fajta őszinteséget és kíváncsiságot, amit mi mindig bátorítottunk benne?

Másnap reggel csörgött a telefonom. Edit néni hívott.

– Szeretném személyesen is elmondani: felvettük Bencét. Ritkán találkozom ilyen gondolkodású gyerekkel. Remélem, nem fogják elnyomni benne ezt a kíváncsiságot – mondta.

Letettem a telefont és sírva fakadtam. Gábor átölelt.

– Látod? Megérte minden aggódás – suttogta.

De az igazi próbatétel csak ezután következett. Az első napokban Bence lelkesen mesélt az új barátokról és tanítókról. De hamarosan panaszkodni kezdett.

– Anya, miért mondja mindig a tanító néni, hogy ne kérdezzek annyit? Miért baj az, ha valamit nem értek?

Próbáltam megnyugtatni: – Mindenki másképp tanít és tanul. Lehet, hogy idő kell hozzá, hogy megszokják egymást.

De belül egyre nőtt bennem a félelem. Mi van akkor, ha pont az veszik el Bencéből, amiért annyira szerettük volna ide hozni?

Egy este Bence sírva jött haza.

– Anya, azt mondták rám az osztálytársaim, hogy stréber vagyok…

Összeszorult a szívem. Leültem mellé az ágyra.

– Tudod, kisfiam… Az emberek néha félnek attól, amit nem értenek. De te mindig maradj kíváncsi és őszinte! Ez sokkal fontosabb annál, mint hogy mit gondolnak rólad mások.

Gábor is leült mellénk.

– Én is sokszor voltam furcsa gyerek – mondta halkan. – De most már büszke vagyok rá.

Azóta eltelt pár hónap. Bence lassan megtalálta a helyét az új közösségben. De én minden nap aggódom: vajon jól tesszük-e, hogy ennyire bátorítjuk az önálló gondolkodásra? Vagy ezzel csak nehezebb utat adunk neki ebben a világban?

Néha azon kapom magam, hogy irigylem Bencét ezért a tiszta őszinteségért és bátorságért. Vajon mi felnőttek mikor felejtettük el így látni a világot?

„Lehet-e ma Magyarországon valóban önmagunk maradni egy olyan rendszerben, ami inkább fegyelmezni akarja a gyerekeket? Ti mit gondoltok erről?”