Az igazság súlya: Gábor útja az apaság bizonytalanságában

– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, Zsófi! – kiáltottam rá a feleségemre, miközben a konyhaasztalra csaptam. A bögrék megremegtek, a kisfiunk, Marci, ijedten nézett fel a rajzfilmből. – Hogy gondolhatsz ilyet rólam? – kérdezte Zsófi könnyes szemmel. – Én… én csak… – dadogta, de nem tudta befejezni a mondatot.

Az egész egy ártatlan megjegyzéssel kezdődött anyám részéről. Egy vasárnapi ebédnél azt mondta: „Marci szeme olyan sötét, mint a postásé.” Először csak nevettem rajta, de aztán valami megmozdult bennem. Marci tényleg nem hasonlított rám. Se a hajszíne, se a mosolya. Egyre többször kaptam magam azon, hogy összehasonlítom magunkat a tükörben.

A gondolatok lassan mérgezni kezdték a mindennapjaimat. Egyre távolabb kerültem Zsófitól. Már nem tudtam úgy nézni rá, mint régen. Egyik este, amikor Marci már aludt, odafordultam hozzá:

– Mondd el nekem őszintén: van valami, amit titkolsz előlem?

Zsófi először nevetett, de amikor látta, hogy komolyan gondolom, elsápadt. – Gábor, kérlek… – kezdte, de én félbeszakítottam:

– Csak egy választ akarok. Az igazat.

Napokig tartott ez a feszültség. A munkahelyemen is szétszórt voltam, a kollégáim is észrevették. Egyikük, Laci odajött hozzám a kávéautomatánál:

– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki kísértetet látott.

– Semmi – hazudtam –, csak sok a munka.

De nem tudtam tovább titkolni magam előtt sem: félek attól, hogy Marci nem az én fiam.

Egy este végül elhatároztam magam. Megkerestem egy magánklinikát Budapesten, ahol apasági tesztet végeznek. Azt mondták, elég egy hajszál tőlem és Marcitól. Amikor Zsófi megtudta, mit tervezek, kitört a vihar.

– Hogy tehetted ezt? Hogy kételkedhetsz bennem? – zokogta.

– Nem bírom tovább! – ordítottam vissza. – Minden nap ezen rágódom! Tudnom kell az igazat!

A következő napok pokoliak voltak. Zsófi bezárkózott a hálószobába, én pedig Marcival próbáltam úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne. De nem volt rendben semmi.

A teszt eredménye egy hét múlva érkezett meg e-mailben. Ott ültem a számítógép előtt, remegő kézzel kattintottam rá az üzenetre. „Az apaság valószínűsége: 99,99%.”

Először megkönnyebbülést éreztem. De aztán rájöttem: amit tettem, azzal mindent tönkretettem. Zsófi nem tudott megbocsátani. Hetekig nem beszéltünk egymással rendesen. Egy este leült mellém:

– Gábor, én megértem a félelmeidet… De ha nem bízol bennem, akkor mi marad köztünk?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

A családunk széthullott. Marci egyre többször kérdezte: „Apa, miért vagy szomorú?” Nem tudtam neki válaszolni.

Anyám is érezte a változást. Egy nap félrehívott:

– Fiam, lehet, hogy butaságot mondtam azzal a szemmel… Ne haragudj rám!

De már késő volt. A gyanúm mérge mindent tönkretett.

Végül Zsófi elköltözött Marcival az édesanyjához. Egyedül maradtam a lakásban, ahol minden sarkon ott voltak az emlékek.

Most itt ülök a kanapén, és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna nem tudni az igazat? Vagy inkább az őszinteség mindenek felett áll? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet még újrakezdeni ott, ahol ennyi minden összetört?