Az este, amikor Gergő múltja mindent megváltoztatott

– Miért nézed őt így, Gergő? – kérdeztem halkan, miközben a poharam szélét piszkáltam az ujjammal. Az étterem zsúfolt volt, a pincérek sietve lavíroztak az asztalok között, de én csak Gergőt láttam, ahogy a pultnál álló vörös hajú lányt bámulja.

Két éve vagyunk együtt. Azt hittem, ismerem minden rezdülését. Amikor azt mondta, hogy elvisz a régi munkahelyére vacsorázni, örültem: végre betekintést nyerhetek abba a világba, amiről mindig csak félmondatokban beszélt. De ahogy beléptünk az étterembe, valami megváltozott benne. A mosolya szélesebb lett, a hangja magabiztosabb – mintha hazatért volna.

– Ő csak Anna – mondta Gergő, de a hangjában ott bujkált valami furcsa izgatottság. – Régen együtt dolgoztunk.

Anna odalépett hozzánk. – Szia, Gergő! Rég láttalak! – A hangja csilingelt, a szemei ragyogtak. Gergő felállt, átölelte. Túl sokáig tartott az ölelés. Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom.

– Ez itt a barátnőm, Dóra – mutatott be végül Gergő.

Anna rám mosolygott, de a pillantása végigmért. Mintha azt mondta volna: „Mit keresel te itt?”

Az este folyamán Gergő egyre felszabadultabb lett. Viccelődött Annával és a többi régi kollégával, akik sorra odajöttek az asztalunkhoz. Én egyre kisebbnek éreztem magam. Mintha csak egy idegen lennék ebben a világban.

– Emlékszel arra az estére, amikor majdnem felgyújtottad a konyhát? – nevetett Anna.

– Hogyne! – vágta rá Gergő. – De te mentetted meg a helyzetet!

Nevettek. Én csak ültem ott, mint egy statiszta.

A főétel után Gergő eltűnt a pult mögött. Anna is vele ment. Hallottam, ahogy nevetgélnek, suttognak. Próbáltam nem odafigyelni, de minden szavuk eljutott hozzám.

– Szerinted jól van Dóra? – hallottam Anna hangját.

– Persze – felelte Gergő. – Csak kicsit visszahúzódó.

Visszahúzódó? Ez vagyok én neki? Egy árnyék?

Amikor visszajöttek, Gergő leült mellém, de már nem nézett rám úgy, mint régen. A tekintete mindig visszatévedt Annára.

– Szeretnék hazamenni – mondtam halkan.

– Most? Hiszen még csak most kezdődik az este! – tiltakozott Gergő.

– Nekem elég volt – feleltem. Felálltam, és éreztem, hogy remeg a kezem.

Az utcán hideg szél fújt. Gergő utánam jött.

– Mi bajod van? Miért viselkedsz így?

– Miért nem mondtad el soha, hogy ennyire fontos neked ez a hely? Vagy Anna?

Gergő hallgatott. Csak nézett rám azokkal a barna szemeivel, amikben most először nem láttam magamat visszatükröződni.

– Nem értesz meg – mondta végül halkan.

– Lehet, hogy tényleg nem értelek meg – suttogtam vissza.

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Az emberek elfordították a fejüket; senki sem akart tanúja lenni egy idegen fájdalmának.

Otthon anya várt rám. – Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Semmi – hazudtam. De tudta, hogy valami összetört bennem.

Másnap reggel Gergő üzenetet írt: „Sajnálom.” Ennyi. Nem több.

Napokig nem beszéltünk. Próbáltam megfejteni, mi történt azon az estén. Féltékeny voltam? Vagy csak rájöttem, hogy sosem ismertem igazán azt az embert, akit szerettem?

Egy héttel később Gergő felhívott.

– Találkozzunk? – kérdezte bizonytalanul.

Elmentem hozzá. Csendben ültünk egymás mellett.

– Nem tudom elengedni ezt a helyet – mondta végül. – Ott érzem magam igazán önmagamnak. És Annával… csak barátok vagyunk. De vele mindig olyan voltam, amilyen lenni szeretnék.

– És velem milyen vagy? – kérdeztem könnyes szemmel.

Nem válaszolt azonnal.

– Veled… próbálok megfelelni annak, amit elvársz tőlem.

Ez fájt. Nagyon fájt.

Azóta sem tudom eldönteni: lehet-e úgy szeretni valakit, ha közben folyamatosan attól félsz, hogy valaki más mellett boldogabb lenne? Vajon tényleg én vagyok visszahúzódó… vagy csak nem vagyok elég fontos neki?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen estét? Vagy ez már annak a jele, hogy valami végleg eltört köztünk?