Az esküvőmön ott lesz az apám, akár tetszik, akár nem – Egy lány harca az igazságért
– Nem akarom hallani, Anna! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kávésbögrét. – Ha meghívod azt az embert az esküvődre, én oda be nem teszem a lábam!
A kezem remegett, ahogy a telefonomat szorongattam. A szívem a torkomban dobogott. Már megint ugyanaz a vita, ugyanaz a fájdalom. De most más volt: most már nem csak rólam volt szó. A hasamban ott mocorgott az új élet, akit mindennél jobban védeni akartam.
– Anya, ő az apám – suttogtam. – Tudom, hogy mit tett veled. Tudom, hogy elhagyott minket, amikor leginkább szükségünk lett volna rá. De nekem is jogom van eldönteni, ki legyen ott az életem egyik legfontosabb napján.
Anyám arca eltorzult a dühtől és a fájdalomtól. – Ő csak magára gondolt mindig! Amikor megtudta, hogy terhes vagyok veled, mintha birtokolni akart volna. Azt hitte, onnantól minden az övé: te is, én is. És amikor nemet mondtam neki, egyszerűen elment. Nem adott több pénzt, nem törődött velünk. Hónapokig kenyéren és teán éltünk miatt… miatta!
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Gyerekkoromban mindig azt hittem, apám valami hős volt, aki majd egyszer visszajön értünk. De ahogy nőttem, egyre több igazságot tudtam meg – és egyre nehezebb lett eldönteni, kinek higgyek.
Most itt álltam huszonhat évesen, egy pesti albérletben, a saját esküvőm előtt pár hónappal, és úgy éreztem magam, mint egy gyerek két veszekedő szülő között.
– Anya… – kezdtem újra, de ő félbeszakított.
– Ha ő ott lesz, én nem megyek! – mondta határozottan. – Válassz!
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hogyan választhatnék? Az egyik oldalon ott volt az anyám, aki mindent feláldozott értem; a másikon az apám, akit alig ismertem, de mégis vágytam rá, hogy egyszer legalább megpróbáljuk helyrehozni azt a sok évet.
Aznap este órákig ültem a sötét szobában. A párom, Gábor próbált vigasztalni.
– Szerinted helyes ez? – kérdeztem tőle halkan.
– Anna, ez a te napod. Jogod van ahhoz, hogy mindkét szülőd ott legyen. De tudod jól, hogy anyukádnak mennyit jelentett az elmúlt években a harc… Talán időt kellene adnod neki.
De időm nem volt sok. A baba már úton volt; az esküvő szervezése közben minden forintot meg kellett számolnunk. Anyám ugyan segített volna pénzzel – de csak akkor, ha apám nem jön el.
Egyik este váratlanul csörgött a telefonom. Apám volt az.
– Szia, Anna! Hallottam anyádtól… Tudom, hogy nehéz neked most. Csak azt akarom mondani: ha nem akarod, hogy ott legyek, megértem.
A hangja fáradt volt és bűntudatos. Először éreztem rajta valódi megbánást.
– Apa… én szeretném, ha ott lennél – mondtam halkan. – De anyu… ő teljesen kiborult.
– Tudom. Sosem tudom jóvátenni azt, amit tettem veletek. De szeretnék legalább egyszer büszke lenni rád… és látni téged menyasszonyként.
A könnyeim ismét előtörtek. Hirtelen minden gyerekkori emlék visszajött: ahogy apám egyszer elvitt fagyizni a Margitszigetre; ahogy anyám esténként mesélt nekem arról, milyen erős nőnek kell lennem.
Az esküvő előtti héten anyám végül elköltözött otthonról pár napra a nagynénémhez. Nem beszéltünk. Gáborral kettesben maradtunk; ő próbált mindenben segíteni, de láttam rajta is az aggodalmat.
Az esküvő reggelén remegő kézzel öltöztem menyasszonyi ruhába. Anyám még mindig nem jelentkezett. A templomban mindenki ott volt: Gábor családja, barátok… és apám is ott ült hátul egyedül.
A szertartás közepén hirtelen megjelent anyám is. Csendben leült az első sorba; rám nézett könnyes szemmel.
Amikor kimondtam az igent, mindkét szülőm ott volt velem – de közöttük egy egész életnyi fájdalom feszült.
A lagzin végül odamentem anyámhoz.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam neki halkan.
– Te vagy a lányom – felelte sírva –, és bármit is döntesz… szeretlek.
Apám csak messziről intett; nem mert közelebb jönni.
Azóta sem lettünk igazi család újra – de legalább egyszer mindannyian együtt voltunk.
Most itt ülök a kisbabámmal az ölemben és azon gondolkodom: vajon egyszer majd én is ilyen hibákat követek el? Vajon lehet-e valaha igazán megbocsátani annak, aki elhagyott minket? Ti mit tennétek a helyemben?