Az esküvői ajándék ára – Egy anya vallomása

– Anyu, tényleg csak ennyit gondoltál adni? – Zsófi hangja remegett, ahogy a borítékot forgatta a kezében. A nappali sarkában állt, a frissen vasalt menyasszonyi ruha még ott lógott a fogason, mintha visszavárná az ünnepet. A szívem összeszorult. Nem erre számítottam az esküvő másnapján.

– Zsófi, mi mindent mi fizettünk… – próbáltam halkan, de határozottan mondani. – A helyszínt, a vacsorát, a zenekart, még a tortát is. Tudod jól, mennyibe került ez az egész.

– De mindenki más kapott pénzt is! – vágott vissza. – A barátnőim szülei külön borítékot adtak nekik. Ez így szokás.

Ott álltam, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban. A férjem, Laci csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy oldjam meg ezt a helyzetet. Az ablakon túl a júniusi napfény játszott a kertben, de bennem minden elsötétült.

Az esküvőre hónapokig készültünk. Minden fillért félretettünk, hogy Zsófi napja tökéletes legyen. Laci túlórázott a gyárban, én pedig vállaltam plusz műszakokat a kórházban. Mégis, most úgy tűnt, mindez semmit sem jelent.

– Zsófi, nem pénzben akartuk mérni a szeretetünket – mondtam végül. – Az volt a célunk, hogy minden álmod valóra váljon ezen a napon.

– De anyu… – sóhajtott fel, és könnyek gyűltek a szemébe. – Mindenki beszél róla. Azt mondják, fukarok vagytok.

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hát ennyit értem? Ennyit jelentek neki? Az egész életemet arra tettem fel, hogy neki jobb legyen, mint nekünk volt. Emlékszem még azokra az időkre, amikor egyetlen cipőnk volt télire, és anyám zokogva varrta össze esténként. Megfogadtam akkor, hogy az én lányomnak soha nem kell majd nélkülöznie.

Aznap este Laci csendben ült mellettem a konyhában. A kávé kihűlt előttünk.

– Talán tényleg adni kellett volna egy borítékot is – mondta végül halkan.

– De hát nincs miből! – csattantam fel. – Minden megtakarításunk ráment az esküvőre. Nem értem… Miért nem látja ezt?

Laci csak vállat vont. – Fiatalok. Más világban élnek már.

Napokig nem beszéltünk Zsófival. Ő elutazott Balázzsal nászútra, én pedig minden este újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudtam jobban elmagyarázni neki?

A családban is elindultak a pletykák. Az unokatestvérek suttogtak az ebédlőasztalnál: „Hallottad? Zsófiék szülei nem adtak pénzt…”

Egyik este aztán csörgött a telefonom. Zsófi volt az.

– Anyu… beszélhetünk? – kérdezte halkan.

– Persze, kicsim – válaszoltam remegő hangon.

– Sajnálom, hogy így reagáltam – mondta. – Csak annyira fáradt voltam… és mindenki mondta…

– Tudom – szakadt ki belőlem. – De hidd el, mindent érted tettünk.

– Tudom – ismételte ő is. – Csak néha nehéz megfelelni mindenkinek. Balázs anyukája is mondta, hogy ők mennyit adtak…

– Nem kell másokhoz mérned magad – mondtam neki. – Mi mindig itt leszünk neked, nem csak egy boríték erejéig.

Csend lett. Hallottam, ahogy szipog a vonal túlsó végén.

– Szeretlek, anyu – suttogta végül.

– Én is téged, kicsim.

Letettem a telefont, de a szívemben még mindig ott maradt egy fájó üresség. Vajon tényleg ennyire megváltozott a világ? Hogy már csak pénzben mérjük egymást? Hogy egy anya szeretete egy boríték vastagságán múlik?

Másnap reggel Laci rám nézett.

– Jobb lesz most már? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Talán sosem lesz már olyan, mint régen.

Azóta is gyakran eszembe jut ez az egész történet. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat az időket, amikor még elég volt egy ölelés vagy egy mosoly. Most meg mindenki számolgat: ki mennyit adott, ki mennyit kapott vissza…

De vajon tényleg ez számít? Tényleg ilyen világot akarunk hagyni a gyerekeinkre?

Mit gondoltok ti erről? Lehet-e szeretetet pénzben mérni? Vagy valahol útközben elvesztettük egymást?