„Az én fiam tönkretette a családját, de a lelkem Lily mellett áll” – Egy anya vallomása a széthullott családról

– Lily, kérlek… csak egy órára hadd lássam a gyerekeket! – A hangom remegett, ahogy a kapuban álltam, kezemben egy doboz házi pogácsával. Lily szemei kemények voltak, mint a márvány. – Erzsi néni, nem tudom, hogy ez most jó ötlet-e. Még mindig nem értik, miért nem jön haza az apjuk.

A szívem összeszorult. Márk, az én egyetlen fiam, akit mindig okosnak és érzékenynek hittem, néhány hónapja mindent eldobott: a családját, a két csodálatos unokámat, Lilit – akiért mindig is hálás voltam az égnek –, csak mert beleszeretett egy másik nőbe. Egy barátnőbe. Egyedülálló anyába, akit Lily ismert meg a játszótéren.

Márk mindig is hajlamos volt a könnyebb utat választani. Gyerekkorában is inkább elbújt a pad alatt, ha valami nehézséggel találkozott. De azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd én fogok könyörögni az unokáimért. Hogy egyszer majd szégyenkezve állok Lily ajtaja előtt, miközben a fiam valahol máshol új életet kezd.

– Tudom, hogy haragszol rá… – próbáltam újra. – De én nem vagyok ő. Én csak… hiányoznak a gyerekek.

Lily sóhajtott. – Nem magára haragszom, Erzsi néni. Csak… minden olyan zavaros lett. Anna minden este sír az apja után. Bence pedig dühös mindenkire.

A pogácsás doboz szinte kiesett a kezemből. Anna és Bence… az én kis unokáim. Hányszor ültek az ölemben mesét hallgatva! Hányszor vittem őket a Városligetbe fagyizni! És most? Most csak egy idegen vagyok nekik? Egy emlék?

– Hadd próbáljam meg helyrehozni… legalább egy kicsit – suttogtam.

Lily végül beengedett. Az előszoba tele volt játékokkal, de valahogy minden ridegebbnek tűnt, mint régen. Anna rám nézett nagy barna szemeivel.

– Mama? Apa tényleg nem jön vissza?

Mit mondhat ilyenkor egy nagymama? Hazudjak? Vagy mondjam ki az igazságot? Hogy az apjuk elment valaki másért? Hogy hibázott? Hogy én is haragszom rá?

– Apa most máshol lakik – mondtam halkan. – De nagyon szeret titeket. És én is.

Anna csak bólintott, de láttam rajta: nem hisz nekem. Bence be sem jött a szobába. Lily utánament.

A nappaliban ültem, és hallgattam a halk vitát:

– Nem akarok beszélni vele! – kiabálta Bence.
– Ő nem tehet róla! – válaszolta Lily.
– De apa miatt minden rossz lett! – zokogta Bence.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Mit rontottam el? Hol hibáztam anyaként? Miért nem vettem észre időben, hogy Márk ennyire gyenge? Hogy képes lesz mindent feladni egy múló szenvedélyért?

Azóta sem tudok aludni éjszakánként. A barátnőim azt mondják: „Erzsi, utazz el! Menj Hévízre! Találj valakit!” De hogyan tudnék boldog lenni, amikor a családom darabokra hullott?

Márk néha felhív. Mindig sietős, ideges hangon beszél.

– Anya, ne haragudj rám… Tudom, hogy mindent elrontottam…
– Fiam, gondoltál a gyerekeidre? Lilire?
– Nem tudtam másképp… Szeretem Katát…

Kata. Az új nő. Soha nem találkoztam vele. Nem is akarok. Minden alkalommal, amikor Márk nevét hallom, összeszorul a gyomrom.

Lily viszont… őt csodálom. Hogy bírja ezt végigcsinálni? Hogy képes reggelente felkelni két síró gyerekkel? Hogy tud dolgozni menni, miközben mindenki sajnálja vagy éppen pletykál róla? A szomszédok is csak suttognak: „Na látod, Erzsi fia sem különb.”

De Lily nem panaszkodik. Nem hibáztat engem semmiért. Sőt! Egyik este felhívott:

– Erzsi néni… ha szeretné, jöjjön át holnap is. Anna örülne neki.

Akkor sírtam először igazán felszabadultan hónapok óta.

Aztán egy nap Márk beállított hozzám. Fáradt volt és megtört.

– Anya… Kata elment. Egyedül maradtam.
– És most mit akarsz tenni?
– Vissza akarok menni Lilivel…

Felnevettem keserűen.

– Fiam… ezt te rontottad el. Lily már nem ugyanaz az asszony. És te sem vagy ugyanaz az ember.

Márk sírt. Olyan volt, mint egy elveszett kisfiú.

– Segítesz nekem?
– Én mindig segítek neked… de nem tudom helyetted jóvátenni.

Azóta Márk próbál közeledni Lilivel és a gyerekekkel. De Lily már más úton jár. Új munkája van, új barátai lettek. Anna és Bence lassan megbékélnek az új helyzettel – főleg ha ott vagyok nekik.

Én pedig minden nap hálát adok Lilinek: hogy nem zárt ki teljesen az életéből; hogy megengedi, hogy nagymama lehessek továbbra is.

De néha mégis elfog a keserűség: miért kellett ennek így történnie? Miért nem lehetett boldog családunk? Vajon lehet-e valaha teljesen megbocsátani annak, aki mindent tönkretett?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad a seb?