Az árnyak visszatérése: Gábor története az elengedésről és megbocsátásról

– Hogy képzeled, hogy csak így beállítasz harminc év után? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kezem görcsösen szorította a kávéscsészét. Az irodám ablakán túl a budapesti reggel szürke volt és hideg, de bennem forrt a vér. Az apám ott állt előttem, idősebbnek tűnt, mint amilyennek emlékeztem, de a szeme ugyanolyan volt: szomorú és bűnbánó.

– Gábor, tudom, hogy nincs jogom semmit kérni tőled – mondta halkan. – De szeretném, ha meghallgatnál.

A nevemet mondta. Nem emlékeztem, mikor hallottam utoljára tőle. Talán amikor még kisfiú voltam, és vártuk haza anyával a panelban, ahol minden este ugyanazt a levest ettük, mert másra nem futotta. Aztán egy nap nem jött többé. Anyám sosem beszélt róla, csak dolgozott reggeltől estig, hogy ne kelljen gondolkodnia.

Most itt állt előttem az ember, aki miatt megtanultam soha senkiben nem bízni igazán. Az életemet magam építettem fel: egyetem, kemény munka, végül saját cég. A nevem ott volt mindenhol: Gábor Kelemen, sikeres vállalkozó. De most úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, aki újra elveszett.

– Miért most? – kérdeztem végül. – Miért nem akkor jöttél vissza, amikor még számított volna?

– Próbáltam… – kezdte, de félbeszakítottam.

– Nem próbáltad eléggé! – kiáltottam rá. Az irodám ajtaja résnyire nyílt; a titkárnőm aggódva nézett be. Intettem neki, hogy minden rendben.

Apám leült velem szemben. Láttam rajta a fáradtságot, a megbánást. De bennem csak düh volt és keserűség.

– Tudod, hány éjszakát sírtam végig miattad? Hány karácsonyt töltöttünk nélküled? Anyám belebetegedett a hiányodba! – soroltam egymás után a vádakat.

Ő csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Rákos vagyok, Gábor. Nem sok időm van hátra.

A világ megállt egy pillanatra. A szívem hevesen vert. Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e vagy még jobban gyűlöljem ezért az újabb igazságtalanságért.

– És most azt akarod, hogy megbocsássak? Hogy mindent elfelejtsek? – kérdeztem keserűen.

– Nem akarok semmit erőltetni – felelte csendesen. – Csak szeretném látni az unokáimat… és talán… elmondani neked mindent.

Az unokáimat. Eszter és Marci. Az én gyerekeim, akiknek mindig megfogadtam: soha nem hagyom őket magukra. Mert tudom, milyen az.

Aznap este otthon ültem a nappaliban. Eszter odabújt hozzám.

– Apa, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte.

Nem tudtam mit mondani neki. Hogyan magyarázzam el egy tízévesnek azt az űrt, amit egy apa hiánya okoz?

A feleségem, Zsuzsa leült mellém.

– Találkoztál vele? – kérdezte halkan.

Bólintottam.

– És mit érzel?

– Dühöt… fájdalmat… és félelmet – vallottam be. – Félek attól, hogy ha közel engedem magamhoz, újra csalódni fogok.

Zsuzsa megszorította a kezem.

– De ha most nem adsz neki esélyt, lehet, hogy örökre bánni fogod.

Napokig őrlődtem. A munkahelyemen is szétszórt voltam; a kollégáim aggódva néztek rám. Egyik este Marci odajött hozzám focilabdával a kezében.

– Apa, játszol velem?

Ránéztem a fiamra, és hirtelen rájöttem: minden pillanat számít. Amit most teszek vagy nem teszek meg, az hatással lesz rájuk is.

Végül felhívtam apámat.

– Találkozzunk újra – mondtam neki. – De csak egy feltétellel: mindent elmondasz. Az igazat akarom hallani.

Egy régi presszóban ültünk le a Blaha Lujza téren. Apám mesélni kezdett: arról, hogyan vesztette el a munkáját a rendszerváltás után; hogyan csúszott le; hogyan szégyellte magát annyira, hogy inkább eltűnt az életünkből. Nem mentegetőzött – csak mesélt.

Ahogy hallgattam, lassan oldódott bennem valami. Nem bocsátottam meg rögtön – talán soha nem is fogok teljesen –, de megértettem: ő is csak ember volt, tele félelemmel és hibákkal.

Az utolsó hónapokban gyakran találkoztunk. Megismerte az unokáit; láttam rajta a boldogságot és a bánatot egyszerre. Amikor végül elment, már nem haragudtam rá annyira.

Most itt ülök az irodámban, és azon gondolkodom: vajon én is elkövethetem ugyanazokat a hibákat? Vajon képes vagyok valóban megbocsátani? Vagy örökre cipelem magamban ezt az árnyékot?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?