Az Anyós, Akinek Nincs Helye: Egy Magyar Család Széthullása

– Miért nem tudsz végre a saját életedre koncentrálni, Ilona? – sziszegi Dóra a telefonba, hangjában annyi megvetéssel, hogy szinte beleremeg a kezem. – Mindig csak kevered a szart, aztán csodálkozol, hogy Gábor nem akar veled beszélni!

A konyhaasztalnál ülök, előttem a kihűlt kávé. A falióra kattogása minden másodperccel egyre hangosabbnak tűnik. Próbálok válaszolni, de a torkomban gombóc ül.

– Dóra, én csak segíteni akartam… – suttogom.

– Segíteni? – nevet fel gúnyosan. – Az neked segítés, hogy mindenbe beleütöd az orrod? Hogy Gábort ellenem hangolod? Hogy folyton azt sugallod neki, hogy nem vagyok elég jó?

A vonal túloldalán csend lesz. Hallom, ahogy Gábor belép a szobába. – Mi folyik itt? – kérdezi fáradtan.

– Anyád megint… – kezdené Dóra, de elharapja a mondatot.

– Anya, kérlek… – mondja Gábor halkan. – Most nem alkalmas.

A szívem összeszorul. Hatvan éves vagyok. Egyetlen fiam van. Mindig azt hittem, ha majd felnő, lesz egy családom, unokáim, akiket szeretgethetek. Ehelyett most úgy érzem magam, mint egy betolakodó.

Aznap este órákig forgolódom az ágyban. A férjem, László már tíz éve nincs velünk. Azóta Gábor volt az egyetlen kapaszkodóm. Mindent érte tettem: dolgoztam két műszakban a gyárban, hogy tanulhasson, hogy ne kelljen nélkülöznie semmit. Amikor megismerkedett Dórával, örültem neki. Végre boldognak láttam.

De valami megváltozott. Dóra sosem fogadott el igazán. Mindig éreztem a távolságtartását: az ünnepeken csak udvariasan mosolygott rám, ha hívtam őket ebédre, mindig volt valami kifogásuk. Gábor egyre ritkábban keresett. Eleinte azt hittem, ez természetes – felnőtt ember lett, saját élete van. De ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem, mintha elveszíteném őt.

Egyik vasárnap váratlanul beállítanak hozzám. Dóra arca feszült, Gábor tekintete kerüli az enyémet.

– Anya – kezdi Gábor –, szeretnénk valamit megbeszélni.

A szívem hevesen ver. Rosszat sejtek.

– Úgy gondoltuk… – folytatja Dóra –, hogy mostantól egy kicsit kevesebbet találkoznánk. Szeretnénk a saját családunkra koncentrálni.

– De hát… – próbálom megérteni –, én csak segíteni akartam nektek! Mindig itt voltam, amikor szükségetek volt rám!

– Pont ez az! – csattan fel Dóra. – Nem kérünk a segítségedből! Nem vagyunk már gyerekek!

Gábor némán bólint. Az arca kemény, idegen.

Aznap este órákig sírok. A lakás üresnek tűnik nélküle. A régi fényképeket nézegetem: Gábor kisfiúként a játszótéren, Lászlóval hármasban a Balatonon… Hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túlzottan ragaszkodtam hozzá?

A következő hetekben próbálok alkalmazkodni. Nem hívom őket naponta. Nem ajánlom fel a segítségemet. De a magány lassan felemészt. A barátnőim közül sokan már unokákat pesztrálnak; nekem csak az üres lakás maradt és a csend.

Egy este váratlanul csöngetnek. Gábor áll az ajtóban.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezi halkan.

Leülünk a nappaliban. Sokáig hallgatunk.

– Tudom, hogy nehéz neked – mondja végül –, de nekünk is az. Dóra… érzékenyebb mostanában. Sokat veszekszünk.

– Miattam? – kérdezem remegő hangon.

– Nem csak miattad – sóhajt fel –, de néha úgy érzem, két tűz között vagyok.

– Én csak szeretni akarlak titeket… – mondom könnyeimmel küszködve.

Gábor megfogja a kezem.

– Tudom, anya. De néha hagynod kellene, hogy magunk oldjuk meg a dolgainkat.

Aznap éjjel sokáig gondolkodom. Vajon tényleg túl sokat vártam el? Túlzottan beleavatkoztam az életükbe? Vagy csak egyszerűen nincs helye ma már egy anyósnak ebben a világban?

Másnap reggel felhívom Dórát.

– Sajnálom, ha megbántottalak – mondom őszintén. – Nem akartam rosszat.

Csend van a vonalban.

– Én is sajnálom – mondja végül halkan Dóra. – Talán mindannyian hibáztunk egy kicsit.

Leteszem a telefont és érzem: valami talán megváltozott bennem is. Meg kell tanulnom elengedni Gábort – és talán önmagamat is.

Vajon tényleg hibáztam, amikor mindent egyetlen gyermekre tettem fel? Vagy csak az élet rendje ez: hogy egyszer minden anya magára marad?