Az álom szomszédság árnyoldala – Egy anya vallomása

– Anyu, Nikolett nem akar átjönni vasárnap ebédre – mondta Vilmos halkan, miközben a verandán álltunk, és a frissen festett kerítés illata keveredett a tavaszi esővel. A szívem összeszorult. Hónapok óta vártam ezt a pillanatot: hogy a fiam végre hazatér, és a menyemmel együtt újra megtelik élettel a ház. De Nikolett mindig talált valami kifogást.

Eleinte azt hittem, csak idő kell neki. Hiszen én is voltam fiatal menyasszony, tudom, milyen nehéz beilleszkedni egy új családba. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem, mintha Nikolett szándékosan húzna falat közénk. Vilmos próbált lavírozni kettőnk között, de láttam rajta, mennyire megviseli a helyzet.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, kimentem a kertbe locsolni. Áthallatszott a szomszédból Nikolett hangja:
– Nem akarom, hogy anyád mindenbe beleszóljon! Ez a MI életünk! Nem költöztünk ide azért, hogy minden nap átjárjon!
Vilmos halkan válaszolt valamit, de nem értettem. A szívem hevesen vert. Tényleg ennyire zavarom őket? Csak segíteni akartam…

Másnap reggel Nikolett átjött. Hideg mosollyal az arcán közölte:
– Margit néni, szeretném, ha előre szólnál, mielőtt átjönnél. Néha pihenni szeretnék.
Megsemmisülve bólintottam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer idegennek érzem magam a saját fiam életében.

A faluban mindenki tudta, hogy Vilmosék hozzánk költöztek. A boltban Marika néni kérdezgette:
– Na és milyen a menyed? Ugye milyen aranyos?
Csak mosolyogtam és bólogattam. Nem mondhattam el az igazat: hogy Nikolett rideg és távolságtartó. Hogy minden közös programot lemond. Hogy Vilmos egyre többet dolgozik túlórában, csak ne kelljen otthon lennie.

Egyik délután, amikor hazafelé sétáltam a piacról, láttam Nikolettet egy idegen férfival beszélgetni az autójuk mellett. Nevettek, Nikolett megérintette a férfi karját. Megálltam az utca sarkán, és figyeltem őket. Aztán gyorsan elfordultam – biztos csak félreértem valamit.

Este Vilmos átjött egyedül.
– Anyu, minden rendben lesz – mondta halkan. – Csak most sok a stressz.
Meg akartam ölelni, de visszahúzódott.

A következő hetekben Nikolett egyre ellenségesebb lett. Egyik nap szó szerint rám csapta az ajtót:
– Nem vagyok a lányod! Nem tartozom neked semmivel!
Sírtam egész éjjel. Az unokákról szőtt álmaim szertefoszlottak.

Egy vasárnap reggel Vilmos beállított egy tál süteménnyel.
– Anyu, beszélnünk kell – mondta komoran.
Leültünk a konyhában. A kávé illata keveredett a félelemmel.
– Nikolett… el akar válni – mondta végül.
Megdermedtem.
– Miért? – kérdeztem remegő hangon.
– Azt mondja, túl közel vagyunk hozzád. Hogy nem tud önálló életet élni melletted.

Bűntudat öntött el. Tényleg én lennék az oka mindennek? Csak segíteni akartam…

A válás után Vilmos összetört volt. Hetekig alig szólt hozzám. Nikolett elköltözött Budapestre, és soha többé nem láttuk. A faluban mindenki suttogott: „Margit néni menye elvált… biztos ő volt túl rámenős.”

Egy este Vilmos leült mellém a verandán.
– Anyu… sajnálom. Nem tudtam jól kezelni ezt az egészet.
– Én is hibáztam – mondtam halkan. – Talán túl sokat akartam adni…

Azóta is gyakran gondolkozom: hol rontottam el? Lehet-e túl szeretni valakit? Vagy csak rosszkor voltam rossz helyen?

Ti mit gondoltok? Lehet egy anya túl közel a fiához? Hol van a határ segítés és beavatkozás között?