Az a nap, amikor minden megváltozott – de nem jobbá
– Már megint te vagy az? – kérdeztem ingerülten, amikor a lépcsőházban megpillantottam a sáros, reszkető kutyát. Aznap este is ugyanott kuporgott, ahol tegnap: a postaládák alatt, mintha csak rám várna. A szívem hevesebben vert, de próbáltam közömbös maradni. Nem akartam semmit, ami kizökkent a megszokott rendből. Egyedül éltem a XIII. kerületben, minden napom ugyanúgy telt: reggel kávé, munka az irodában, este egyedüllét a lakásban. Sosem vágytam társaságra – főleg nem egy kutyára.
De aznap valami megtört bennem. Talán a tekintete miatt – az a reménykedő, mégis elhagyatott pillantás –, vagy csak a csendes bűntudat miatt, amit éreztem. Lehajoltam hozzá.
– Gyere – suttogtam halkan. – Csak ma este.
A lakásban gyorsan kiderült, hogy semmihez sem értek, ami kutyával kapcsolatos. A szomszéd néni, Ilonka néni kopogott át.
– Jaj, drága, hát mit csinálsz te ezzel a szerencsétlennel? – kérdezte fejcsóválva. – Tudod te, mennyi gond van egy állattal?
– Tudom… vagyis… nem tudom – hebegtem.
Ilonka néni segített fürdetni, adott kölcsön egy régi pokrócot is. A kutya – akit végül Bodzának neveztem el – hálásan simult hozzám. Aznap este először éreztem valami furcsa meleget a mellkasomban.
De másnap minden megváltozott. Bodza ugatott, amikor elmentem dolgozni. A szomszédok panaszkodtak. A főbérlőm felhívott:
– Zsófi, ha ez így megy tovább, kereshetsz másik lakást!
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Folyton azon járt az eszem: vajon Bodza jól van-e? Nem rágja-e szét a kanapét? Nem ugat-e túl hangosan?
A barátaim kinevettek.
– Te? Egy kutyával? – nevetett fel Gabi. – Hiszen még egy fikuszt sem tudsz életben tartani!
Próbáltam viccelődni vele, de belül szégyelltem magam. Tényleg alkalmatlan vagyok mindenre?
A családom sem értette.
– Zsófi, miért vállalsz magadra ilyen terhet? – kérdezte anyám telefonon. – Miért nem adod oda valakinek?
De nem tudtam megtenni. Bodza már hozzám tartozott.
Az életem azonban egyre kaotikusabb lett. Hajnalban keltem sétálni vele, este alig volt erőm vacsorázni. A lakásban mindenhol szőr volt, a ruháim is kutyaszagúak lettek. A főbérlőm újra fenyegetőzött.
Egy este Bodza eltűnt. Az ajtót valószínűleg nem zártam be rendesen sietve. Amikor észrevettem, hogy nincs otthon, pánikba estem. Az utcákat jártam órákig, sírva kiabáltam a nevét.
– Bodza! Hol vagy? Kérlek…
Ilonka néni is segített keresni.
– Ne add fel, Zsófikám! – biztatott.
De Bodza nem került elő azon az éjszakán.
Másnap plakátokat ragasztottam ki a környéken. A munkahelyemen szabadságot vettem ki. Az emberek furcsán néztek rám: miért sírok egy kutya miatt?
Három nap múlva csörgött a telefonom.
– Jó napot kívánok! Egy barna kutyát találtunk a Duna-parton…
Futva mentem érte. Amikor megláttam Bodzát, összeroskadtam a megkönnyebbüléstől. Koszos volt és soványabb, de amikor meglátott, boldogan csóválta a farkát.
Az öröm azonban nem tartott sokáig. A főbérlőm ultimátumot adott: vagy Bodza megy, vagy én.
Otthon ültem az ágyon Bodzával az ölemben és zokogtam.
– Miért van az, hogy amikor végre szeretek valakit, azt is el kell veszítenem? – suttogtam neki.
A családom azt mondta: adjam menhelyre. Ilonka néni felajánlotta, hogy átmenetileg befogadja.
– De Zsófikám… tudod te jól, hogy nekem már nincs sok erőm hozzá – mondta szomorúan.
Hetekig tartott a bizonytalanság. Végül úgy döntöttem: új albérletet keresek – olyat, ahol Bodza is velem lehet.
Ez azonban nem volt egyszerű Budapesten: mindenhol elutasítottak kutya miatt. Már-már feladtam volna, amikor végül egy idős házaspár kiadta nekem a földszinti lakásukat Újpesten.
Az új életünk nehézkesen indult. Bodza lassan megszokta az új helyet; én pedig megtanultam alkalmazkodni hozzá. Már nem volt minden kiszámítható és rendezett – de valahogy mégis teljesebbnek éreztem magam.
Egy évvel később Bodza megbetegedett. Az állatorvos azt mondta: öreg már, nem lehet sokat tenni érte.
Az utolsó estéjén magamhoz öleltem.
– Köszönöm neked… mindent – suttogtam neki könnyek között.
Amikor elment, újra egyedül maradtam. De már nem ugyanaz az ember voltam: megtanultam szeretni és elengedni is.
Most itt ülök a kanapén egyedül és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb volt régen minden? Vagy csak féltem attól, amit nem ismertem? Vajon megérte kockáztatni a rendet és a biztonságot egy kis szeretetért cserébe? Ti mit tennétek a helyemben?