Az a nap, amikor apa nemet mondott a menyasszonyi ruhámra
– Nem! – harsant fel apám hangja, ahogy kiléptem a próbafülkéből a hófehér, csipkés ruhában. A szalonban mindenki felkapta a fejét. Az eladó, Zsuzsa néni zavartan pislogott rám, majd apámra. – Ezt nem gondolod komolyan, Anna – mondta József, az apám, akinek mindig is nehéz volt megfelelni.
A szívem hevesen vert. A ruha álmaim netovábbja volt: finom anyag, aprólékos hímzés, pont olyan, amilyet kislánykoromban elképzeltem. De apám arcán csak csalódottságot láttam.
– Mi bajod van vele? – kérdeztem remegő hangon.
– Ez túl drága. És túl kihívó. Nem ilyen ruhában akarom látni a lányomat az oltár előtt! – vágta rá. Anyám, Katalin, aki eddig csendben ült a sarokban, csak lesütötte a szemét.
– Apa, ez az én esküvőm! – próbáltam érvelni. – Megígérted, hogy támogatod.
– Támogatlak is, de nem mindenben! – felelte keményen. – Nem fogok fizetni ezért a ruháért.
A szalonban kínos csend lett. Zsuzsa néni köhintett.
– Ha gondolják, megnézhetünk más fazont is…
De én csak álltam ott, könnyekkel küszködve. A ruha súlya hirtelen ólomként nehezedett rám. Apám tekintete sziklaszilárd volt. Tudtam, hogy nem fog engedni.
Otthon sem lett jobb. Aznap este anyám próbált vigasztalni.
– Tudod, apádnak nehéz gyerekkora volt. Mindig spórolni kellett…
– De anya! Ez az én napom! Miért nem lehet egyszer az én akaratom szerint? – fakadtam ki.
A családunkban mindig is apám szava volt a döntő. Ő dolgozott a legtöbbet, ő tartotta el a családot, és sosem engedett a saját elveiből. Gyerekkoromban is emlékszem: ha valamit nagyon akartam – egy új biciklit vagy egy márkás cipőt –, mindig azt mondta: „Majd ha megdolgozol érte.”
Most is ezt éreztem: mintha nem lennék elég jó ahhoz, hogy megérdemeljem ezt a ruhát.
Másnap reggel a vőlegényem, Gábor hívott.
– Mi történt tegnap? Anyukád írt nekem egy üzenetet…
Elmeséltem neki mindent. Hallottam a hangján az együttérzést, de azt is, hogy nem akar belefolyni a családi vitába.
– Nézd, Anna… Ha kell, én kifizetem a ruhát. Nem akarom, hogy emiatt veszekedjetek.
– Nem erről van szó! – csattantam fel. – Én azt szeretném, ha apa büszke lenne rám… Ha egyszer az életben azt mondaná: „Jól van, kislányom.”
A következő napokban feszültség ült ránk. A családi ebédeken mindenki kerülte a témát. A nagymamám, Ilonka néni csak annyit mondott:
– Régen nem voltak ilyen nagy felhajtások az esküvő körül. Egy fehér blúzban mentem férjhez…
De én nem akartam lemondani az álmaimról.
Egy este apám bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére.
– Anna… Tudod te mennyi pénzt kérnek azért a ruháért? Egy hónapnyi fizetésem elmenne rá. És mi lesz később? Házat akartok venni Gáborral… Nem lenne jobb oda tenni azt a pénzt?
– Apa… Nekem ez most fontosabb minden pénznél. Egyszer vagyok menyasszony.
Láttam rajta, hogy vívódik. De végül csak felállt és kiment.
Az esküvő napja közeledett. Végül Gáborral együtt döntöttünk: kifizetjük mi ketten a ruhát. Apám nem szólt semmit. Az esküvő napján ott állt mellettem az oltár előtt, de valahogy távolinak éreztem őt.
A lagzi alatt odajött hozzám.
– Szép vagy – mondta halkan. – De remélem, tudod: nem a ruha teszi az embert.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Összeölelkeztünk.
Azóta is sokszor eszembe jut ez a nap. Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre ki akartam állni magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon egy ruha miatt örökre megváltozhat egy apa-lánya kapcsolat?