Apám otthona: Egy döntés súlya a családban

– Hogy tehetted ezt, Anna? – csattant fel a nővérem, Zsuzsa, miközben a konyhaasztalnál álltunk, és a reggeli kávé kihűlt a bögréinkben. – Apánk soha nem akart otthonba menni!

A hangja remegett a haragtól, de én csak némán bámultam a kezemet. Az ujjaim között egy régi fényképet szorongattam: apám fiatalon, mosolyogva, mögötte a balatoni nyár. Most pedig egy szürke, rideg intézményben ül, ahol idegenek hozzák neki a teát.

– Zsuzsa, nem volt más választásom – suttogtam. – Már nem tudtam egyedül gondoskodni róla. Az orvos is mondta, hogy szüksége van állandó felügyeletre.

– Akkor is! – vágott közbe az öcsém, Gábor. – Miért nem szóltál előbb? Miért döntöttél helyettünk?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hónapok óta egyedül cipeltem apám gondozásának terhét. A munkahelyemen is egyre többet hiányoztam, a főnököm már többször figyelmeztetett. Éjszakánként alig aludtam, mert féltem, hogy apám elesik vagy eltéved a lakásban. Mégis, amikor végül meghoztam a döntést, mintha mindenki elfordult volna tőlem.

Az első nap az otthonban még most is élénken él bennem. Apám csendben ült az ágy szélén, a tekintete üres volt. Megfogtam a kezét.

– Apa, itt jó helyen leszel. Itt mindig lesz valaki veled.

– Anna, én nem akarok itt maradni – mondta halkan. – Ez nem az otthonom.

A szívem összeszorult. Mit mondhattam volna? Hogy én sem ezt akartam? Hogy minden nap bűntudattal ébredek?

A családi ebédek azóta elmaradtak. Zsuzsa hetekig nem beszélt velem. Gábor csak rövid üzeneteket írt: „Remélem, tudod, mit csináltál.” Anyánk már régen meghalt, így csak mi hárman maradtunk egymásnak – vagyis maradtunk volna.

Egyik este Zsuzsa mégis átjött. Az arca fáradt volt, a szemei karikásak.

– Anna, beszélnünk kell – kezdte csendesen. – Tudom, nehéz volt neked is. De apánk most magányosabb, mint valaha.

– Próbáltam mindent – törtek elő belőlem a könnyek. – De már nem bírtam tovább. Féltem, hogy valami baj történik vele.

Zsuzsa leült mellém. Sokáig csak hallgattunk.

– Talán együtt kellett volna megoldanunk – mondta végül. – Nem csak rád hagyni mindent.

Aznap este először éreztem úgy, hogy talán még van remény arra, hogy újra család legyünk.

De Gábor továbbra is haragudott. Egyik nap felhívott:

– Anna, apánk panaszkodik az otthonban. Azt mondja, ridegek vele az ápolók. Nem tudsz valamit tenni?

– Próbálok minél többet bemenni hozzá – válaszoltam fáradtan. – De nekem is dolgoznom kell.

– Mindig csak kifogásokat keresel! – vágta rám dühösen.

Letettem a telefont és sírtam. Úgy éreztem, mindenki engem hibáztat azért, amit tettem – pedig csak jót akartam.

Egy vasárnap délután Zsuzsával együtt mentünk be apámhoz. Az otthon folyosója csendes volt, csak néhány idős ember üldögélt a társalgóban. Apám az ablak mellett ült és bámulta a kertet.

– Szia apa! – köszöntem vidáman, de ő csak lassan fordult felénk.

– Elhoztad Zsuzsát is? – kérdezte meglepetten.

– Igen, apa – mosolygott Zsuzsa. – Mindketten itt vagyunk.

Leültünk mellé és hosszú percekig csak beszélgettünk régi időkről: balatoni nyarakról, anyánkról, gyerekkorunkról. Apám arca lassan felderült.

– Jó veletek lenni – mondta halkan.

Hazafelé menet Zsuzsa megfogta a kezem.

– Talán tényleg ez volt a legjobb döntés – suttogta. – De ne hagyjuk magára.

Azóta minden héten együtt látogatjuk apát. Gábor is lassan megenyhült; múlt héten már ő is eljött velünk. A családunk még mindig törékeny, de talán újra egymásra találunk.

Mégis minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg jól döntöttem? Lehet egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben? Vajon mások mit tettek volna a helyemben?