Anyósom szívproblémákkal ment kórházba, de egy újszülöttel tért haza – Mit kezdjek most?
– Nem hiszem el, hogy ezt csináltad, Ilona! – kiáltottam rá anyósomra, miközben a nappali közepén álltam, kezemben egy síró újszülöttel. A kezem remegett, a szívem hevesen vert. Az egész lakásban terjengett a főtt húsleves illata, de most minden másodlagossá vált.
Ilona néni csak ült a fotelben, arcán fáradt mosollyal, mintha semmi különös nem történt volna. – Nyugodj meg, Zsuzsa, minden rendben lesz – mondta halkan. De hogyan lehetne minden rendben? Tegnap még csak a szívével volt baja, ma pedig egy csecsemővel tért haza a kórházból!
Az egész úgy kezdődött, mint bármelyik másik hétfő reggel. A férjem, Gábor már elment dolgozni, én pedig épp a reggeli kávémat kortyolgattam, amikor Ilona néni hirtelen rosszul lett. Szorította a mellkasát, sápadt volt és alig kapott levegőt. Azonnal hívtam a mentőket. Azt hittem, ez lesz életem legrosszabb napja.
A kórházban órákig vártam. A magyar egészségügy valósága: túlterhelt nővérek, türelmetlen betegek, ideges hozzátartozók. Végül egy orvos jött ki hozzám: – Az édesanyja stabilizálva van, de bent kell tartanunk megfigyelésre. Menjen haza nyugodtan, holnap visszajöhet.
Hazamentem, de egész éjjel nem aludtam. Másnap reggel csörgött a telefonom: Ilona néni már hazamehet. Megkönnyebbülten indultam érte.
Amit azonban ott láttam… soha nem felejtem el. Anyósom ott állt a kórházi folyosón egy babahordozóval – benne egy pici újszülött! Mögötte egy idős nővér mosolygott rám: – Gratulálok az új családtaghoz!
– Ez valami félreértés – hebegtem.
Ilona néni csak ennyit mondott: – Majd otthon elmagyarázom.
Most itt ülünk. A férjem még nem ért haza, az én fejem pedig majd’ szétrobban a kérdésektől.
– Ilona néni, ez hogy történt? Ki ez a baba? – kérdeztem remegő hangon.
– Tudod, Zsuzsa… – kezdte lassan –, amikor bent voltam a kórházban, az egyik szobában egy fiatal lány feküdt mellettem. Nagyon rossz állapotban volt lelkileg is. Egyedül volt, senkije sem jött be hozzá. Tegnap este megszületett a kisfia… de reggelre eltűnt. Csak egy levelet hagyott hátra: „Kérem, vigyázzanak rá. Nekem nincs erőm.”
Elakadt a lélegzetem. – És te… te csak úgy hazahoztad?
– Nem hagyhattam ott! A nővérek is tanácstalanok voltak. Azt mondták, majd elintézik a papírokat… de én tudtam, hogy ha most nem cselekszem, ez a gyerek intézetbe kerül.
A baba sírni kezdett. Felvettem és ringatni kezdtem. Az arca olyan pici és törékeny volt…
Közben hazaért Gábor is. Amikor meglátta a jelenetet, először azt hitte, rosszul lát.
– Mi folyik itt? Ez meg ki?
Ilona néni mindent elmondott neki is. Gábor először dühös lett:
– Anya, ezt nem teheted meg! Ez törvénytelen! Mi lesz most?
Én csak ültem ott némán, és néztem az aprócska babát. Az anyja elhagyta… anyósom pedig úgy döntött, hogy megmenti.
Az este folyamán mindenki mást gondolt arról, mi lenne a helyes lépés. Gábor ragaszkodott hozzá, hogy azonnal hívjuk a gyámhatóságot. Ilona néni sírt:
– Nem akarom, hogy ez a kisfiú intézetbe kerüljön! Tudod te milyen ott az élet? Én láttam…
Én pedig két tűz között őrlődtem. Egyrészt igazat adtam Gábornak: nem tarthatjuk meg csak úgy ezt a babát. Másrészt láttam Ilona néni szemében azt a fájdalmat és elszántságot, amit soha korábban.
Az éjszaka közepén felriadtam a baba sírására. Kimentem hozzá – Ilona néni már ott ült mellette.
– Zsuzsa… tudod, nekem sosem volt lehetőségem még egyszer anyának lenni. Amikor Gábor megszületett, az apja elhagyott minket. Mindent egyedül csináltam végig… Most talán jóvátehetném azt is, amit akkor elrontottam.
Megfogtam a kezét. – De ez nem ilyen egyszerű…
Másnap reggel felhívtuk a gyámhatóságot. Hosszú órákig tartó beszélgetés következett: papírok, kérdések, vizsgálatok. A hivatalnokok ridegek voltak:
– Az ilyen ügyeket hivatalosan kell intézni. A gyermek sorsa mostantól az állam kezében van.
Ilona néni összetört. Napokig nem szólt senkihez.
A házban csend lett – csak az üres babahordozó emlékeztetett arra a pár napra, amikor minden más volt.
Azóta sem tudom eldönteni: helyesen cselekedtünk-e? Vajon tényleg jobb így annak a kisfiúnak? Vagy mi is lehettünk volna az ő igazi családja?
Néha még most is hallani vélem éjjelente azt az apró sírást…
Mit tettetek volna ti a helyemben? Van olyan helyzet az életben, amikor megszeghetjük a szabályokat egy jó ügy érdekében?