Anyósom Kedvencei: Egy Család Széthullása

– Miért nem jössz át hozzánk, Éva? Zoltánnak most tényleg szüksége lenne rád! – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a férjem a hálószobában lázasan feküdt.

Anyósom hangja hideg és távolságtartó volt. – Tudod, hogy Gábor is most költözik az új lakásába, segítenem kell neki. Majd holnap benézek, ha lesz időm.

Letettem a telefont, és csak néztem magam elé. A konyhaasztalon ott állt a félig üres teásbögre, mellette a gyógyszerek. Zoltán mindig is erős volt, sosem panaszkodott, még egy náthát is úgy viselt, mintha semmi baja sem lenne. De most… most komoly volt a helyzet. Az orvosok szerint hosszú lábadozás vár rá, és én egyedül maradtam minden gondjával.

A családunkban mindig is ott lappangott az anyósom elfogultsága. Gábor volt a „kisfia”, akit mindenki csodált: jóképű, sikeres, mindig mindent elért, amit akart. Zoltán pedig… ő volt az, aki csendben dolgozott, sosem kérkedett semmivel. Amikor összeházasodtunk, azt hittem, majd idővel Éva is meglátja, mennyire rendes ember a fia. De nem így lett.

Emlékszem, amikor megszületett a kislányunk, Anna. Éva akkor is csak Gábor új autójáról beszélt az ünnepi asztalnál. Zoltán szeme sarkában ott csillogott a fájdalom, de nem szólt semmit. Én viszont egyre nehezebben viseltem ezt az igazságtalanságot.

Most azonban minden eddiginél nehezebb lett. Zoltán napok óta lázas volt, alig evett, és egyre gyengébb lett. A háziorvos szerint tüdőgyulladása van, pihennie kellene, de Anna is beteg lett – én pedig kétfelé szakadtam.

Egyik este, amikor már teljesen kimerülten ültem le az ágy szélére, Zoltán halkan megszólalt:
– Ne haragudj anyámra… Ő ilyen. Mindig is Gábort szerette jobban.

– De miért? – tört ki belőlem a kérdés. – Te vagy az idősebb! Te vagy az, aki mindig segített neki! Miért nem látja benned azt az értéket, amit én?

Zoltán csak elmosolyodott fáradtan. – Talán mert Gábor jobban hasonlít rá… vagy mert én sosem kértem semmit.

Másnap reggel Éva végre megjelent. Belépett a lakásba, körbenézett, majd rögtön Annához lépett.
– Jaj, szegénykém! – mondta neki. – Hogy vagy?

Zoltánhoz csak egy gyors „Jobbulást!” jutott. Aztán leült velem szemben a konyhában.
– Tudod, Gábornak most tényleg nagy szüksége van rám – kezdte magyarázni. – Az új lakásban nincs még függöny, és hát tudod…

Nem bírtam tovább hallgatni.
– Éva néni! Zoltán súlyos beteg! Nem érzi úgy, hogy most neki lenne leginkább szüksége magára?

Éva arca megkeményedett.
– Nem kell aggódni érte, mindig mindent megoldott egyedül is. Gábor viszont… ő érzékenyebb.

Ott ültem vele szemben, és éreztem, ahogy minden eddigi sérelem egyszerre tör fel bennem. Hogy lehet valaki ennyire igazságtalan? Hogy lehet egy anya ennyire vak?

Aznap este Zoltán állapota rosszabbodott. Mentőt kellett hívnom hozzá. Amíg a kórházban vártunk a folyosón, Éva egyszer sem hívott fel. Gábor viszont posztolta az új lakásáról készült képeket a családi csoportba.

A következő napokban egyedül jártam be Zoltánhoz. Anna nagymamájától csak egy rövid üzenetet kaptam: „Remélem, jobban van.”

A kórházi folyosón ülve végiggondoltam az elmúlt éveket: a karácsonyokat, amikor Gábor ajándékai voltak a legdrágábbak; a születésnapokat, amikor Zoltán csak egy kézfogást kapott; azt a rengeteg apró pillanatot, amikor éreztem: mi mindig csak másodikak vagyunk ebben a családban.

Amikor Zoltán végre hazajöhetett, már más emberként néztem rá. Ő még mindig próbált mosolyogni, próbált békét teremteni maga körül – de bennem valami eltört.

Egy este leültünk beszélgetni.
– Szeretném, ha tudnád – mondtam neki –, hogy én mindent megteszek érted. De nem tudom tovább elviselni ezt az igazságtalanságot. Nem akarom Annát ilyen családban felnevelni.

Zoltán hosszan hallgatott.
– Tudom – mondta végül halkan. – De anyám már nem fog megváltozni.

Azóta eltelt néhány hónap. Éva ritkábban jelentkezik. Gábor továbbra is őt tartja legfontosabbnak. Mi pedig próbáljuk megtalálni a saját boldogságunkat – nélküle.

Néha azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan érzik magukat másodrendűnek csak azért, mert valaki mást szeretnek jobban? Vajon képesek vagyunk valaha megbocsátani azoknak, akiknek a szeretetére leginkább vágytunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen anyósnak? Vagy jobb végleg elengedni?