„Anyósom azt kérte, vegyünk neki házat a külvárosban” – Most már lekapcsolom a telefonom, ha hív

– Nem, mama, ezt most nem tudjuk megoldani! – kiabáltam a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett az idegességtől. A kisfiam, Marci, éppen a szőnyegen játszott, de a hangomra felkapta a fejét. A férjem, Gábor, csak némán nézett rám, mintha azt várná, mikor robbanok fel végleg.

Az egész akkor kezdődött, amikor anyósom, Ilona néni, egy szombati ebédnél odavetette: „Jaj, gyerekek, olyan jó lenne egy kis ház a külvárosban. Tudjátok, mennyire utálom ezt a panelt. Olyan szűk, olyan zajos.” Gábor csak mosolygott, én pedig próbáltam elütni a dolgot egy viccel: „Majd ha nyerünk a lottón!” De Ilona néni nem nevetett. Komolyan gondolta.

Hetekig nem szólt semmit, de aztán egyre gyakrabban hívogatott. Először csak érdeklődött, aztán már konkrét hirdetéseket küldött át nekünk. „Nézzétek ezt! Csak 38 millió! Milyen jó lenne nekem ott!” – írta egy üzenetben. Gábor mindig próbált közvetíteni: „Anya, tudod, hogy nekünk sincs sok pénzünk.” De Ilona néni hajthatatlan volt.

Aztán jött a nagy fordulat: Ilona néni egyik este sírva hívott fel. „Nem bírom már itt! A szomszédok hangosak, folyton veszekednek. Kérlek titeket, segítsetek!” Gábor rám nézett, én pedig láttam rajta: nem tud nemet mondani az anyjának. Végül belementünk. Eladtuk a kis lakásunkat Zuglóban – ahol Marci született –, és felvettünk egy nagyobb hitelt. Megvettük Ilona néninek azt az egyszobás házat Kistarcsán.

Az első hónapban mindenki boldognak tűnt. Ilona néni lelkesen rendezgette a kertet, mi pedig próbáltunk új életet kezdeni egy albérletben. De aztán valami megváltozott. Egy este Ilona néni felhívott: „Nem érzem itt jól magam. Túl messze van minden. Nem tudok eljutni az orvoshoz sem. Gábor, gyertek inkább ti ide lakni! Én visszamennék Pestre.”

Gábor teljesen kiborult. „Anya, ezt nem teheted velünk! Mindent feladtunk miattad!” De Ilona néni csak sírt a telefonban: „Nem bírom itt egyedül! Nem gondoltátok át rendesen!”

A következő hetekben minden nap hívott minket. Hol sírt, hol fenyegetőzött: „Ha nem segítetek, eladom a házat! Akkor ti is mehettek amerre láttok!” Egyik este Gábor már nem bírta tovább: lekapcsolta a telefonját. „Nem akarom hallani többet!” – mondta dühösen.

Én közben próbáltam tartani magam Marci miatt. De egyre nehezebb lett minden. Az albérlet drága volt, a hitelt fizetni kellett, Ilona néni pedig minden nap újabb követelésekkel állt elő. Egyik nap beállított hozzánk: „Elintéztem, hogy visszaköltözhessek a régi panelbe. Ti meg jöhettek ide Kistarcsára.”

– De mama, miért csinálod ezt? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Mert nekem ott jobb! – vágta rá sértődötten.

Gábor ekkor robbant fel igazán:
– Anya! Mi mindent megtettünk érted! Eladtuk az otthonunkat! Most meg azt akarod, hogy mi költözzünk ki ide a világ végére?
– Hát nem értitek meg? Nekem ott rossz volt! – sírt Ilona néni.

A család széthullott. Gábor hetekig nem beszélt az anyjával. Én próbáltam közvetíteni, de minden szó csak olaj volt a tűzre. Marci is megérezte a feszültséget: éjszakánként sírva ébredt.

Aztán egy nap Gábor hazajött egy papírral: „Anyám eladta a házat. Most már nincs semmink.”

Ott ültem a kanapén, Marci az ölemben sírt. Gábor némán bámult maga elé. Az egész életünk romokban hevert egyetlen ember önzősége miatt.

Most már tényleg lekapcsolom a telefonom, ha Ilona néni hív. Nem bírom tovább.

Vajon meddig kell tűrnünk mások manipulációját? Hol húzódik a határ a család és az önbecsülés között? Várom a véleményeteket…